Tat vonagló mozdulatokkal ingerelte a férfit, aki nyakát nyújtva harapdálta ajkait. Kezdték felvenni egymás ritmusát, és vehemenciáját, ezért jobbnak látták, ha nem nyilvánosan folytatják a kis buja játékukat. A nő ismét a fiú füléhez bújva zihálta el a szálloda nevét, ahol megszállt erre az éjszakára. Bill ismerte azt a szállodát, Los Angeles egyik legelitebbike. Tökéletes választás egy kis hancúrhoz. Csak ugye milyen végkifejletű lesz ez a hancúr?!

Már egy leintett taxiban ültek, miközben fulladozva csókolták egymás ajkait. Talán Tatjana tudott legkevésbé uralkodni vágyán, olyannyira felizgatta a ’Kisfiú’ minden egyes tette, csókja, érintése, mint eddig még senki másé… A liftben sem türtőztették magukat, Bill neki lökve a nő testét a tükrös falnak falta az ajkait. Ujjai erősen martak a derekához felhúzott combba. Szinte a nő már ott a két négyzetméteres kis liftben is oda adta volna magát a férfinek, de Bill tudta, hogy nem így akarja folytatni az estét.

A fiú teste tompán puffant a szatén ágyneművel bevont párnák között. Ezt akarta,hogy először a nő elégítse ki, hogy először Ő részesüljön minden jóban. És ha elég jónak találja a nőt, talán viszonozza a kedvességét. Ha nem, akkor így járt! Számtalanszor kihasználták már Őt, az utolsó szerelme is gazul átvágta, hát most itt az idő, hogy Ő is kimutassa a foga fehérjét.

Tatjana Bill csípője fölé térdelve kezdte szinte szaggatni inge gombjait, hogy mikor csupasszá válik az alatta fekvő férfi mellkasa, Ő érzékien végig nyalhasson mellizmain, és ajkai közé véve mellbimbóját tudja még inkább ingerelni. Finoman fogta közre a kemény mellbimbót fogaival, miközben nyelve pajkosan mozgatta a fém karikát benne. A szemkontaktust sosem vesztették el, ez mindkettejüknek izgató volt. Ajkaival lentebb szánkózott a hófehér bőrön, kéjesen hívogatta az a szexi V vonal ami a holló fekete boxer alatt folytatódott. Ujjaival már a vastag övet bontogatta, majd gombot gombolt, sliccet húzott, és megszabadította a fekete hajút a passzos farmernadrágtól. A ’Kisfiú’ gerjedelme már szemmel látható volt, de mikor tenyerét is rá tapasztotta, meg is tapasztalhatta keménységét. Tat minden egyes négyzetcentiméterét tanulmányozta ujjbegyeivel, mire a férfi türelmetlenül felhördült.

- Mire vársz még?!

- Ohh, türelmetlen a Kisfiúm?

Dorombolva négykézlábra ereszkedett a férfi teste felett, majd testének vékony sziluettjével hozzá dörgölőzött. Bill lefogva csípőjét szorította ágyékához, csak hogy érezze, hogy mivel is játszhatna ha nem csak kéretné magát. Tatjana értette a célzást, megfogva vékony koktél ruháját húzta le magáról, majd dobta el a szoba egyik sarkába. Bill-nek nem a gyönyörű vörös-fekete csipke fehérnemű szett ütött szemet, hanem a nő dekoltázsán lévő szoláriumtól megpirult, és ráncos bőr. Elég viccesen hatott az Ő porcelán tapintású fehér bőre mellett.

Percek sem kellettek, hogy a srácot már ne fedje boxer nadrágja. Az is valahol a szoba egyik sarkában landolt, épp ott, ahol ingje is. Tatjana ajkain végig nyalva mustrálta és szinte szuggerálta a hatalmas, ágaskodó péniszt mire Bill kicsit durván talán, de a nő kezeit férfiasságára helyezte. Tat ajkain jól eső nyögés szakadt ki tapintása hatására. Lassan, mégis erőteljesen kezdte birtokba venni Bill-t, aki csípőjét megemelve és mozgatva tette még élvezetesebbé maga számára az élvezetet. A nő közben szájához hajolt, hogy nyelvével ajkai közé furakodva szenvedélyes csókokkal halmozza el. Ujjai már gyorsabb ütemben húzogatták a bőrt a férfi péniszén, aki minden egyes húzás után úgy érezte, mintha megfulladna. Rég nem volt már része ilyesfajta élvezetekben. Szinte vergődött alatta, izmos háta többször is ívesen megfeszült a sötét kék ágyneműn. A nő ezt örömmel látta, - hogy társa mennyire élvezi amit tesz. Közben ujjai lecsúsztak combjai közé, és markába fogva golyóit kezdett el játszadozni velük. Bill-nek már másodpercek sem kellettek, hogy elélvezzen. Még utoljára felbírta emelni megizzadt testét, de utána végig cikázott rajta az édes beteljesülés és hatalmasat élvezve hanyatlott vissza az ágyra. Lüktetett az egész lénye, csukott szemei mögött cikáztak a színes kis körök, teste pedig meg-meg remegett a nő utolsó mozdulataitól.

Tatjana haját összefogva feküdt le Bill teste mellé. Csillogó szemekkel figyelte, ahogy az erős férfi test próbálta visszanyerni az erejét. Bill gyengén hajába túrt, és hátra simította azt. Alkarján megfeszült a bőrén lévő tetoválás, Tat ezt is szemmel követte. Épp úgy, ahogy azt is, hogy a srác felhúzza csípőjéig a szatén takarót majd a nő felé fordul. Ő csak ajkain végig nyalva és csábosan mosolyogva ingerelte még egy kicsit a fiút, és talán próbálta is tudtára adni, hogy most Ő is megakarja kapni ami neki jár. De Bill visszafordította a fejét, és a hófehér plafont bámulta. Hihetetlenül jól esett kielégülnie, de tudja, hogy ennek az éjszakának itt kell véget érnie. Vannak elvei – amit lehet, hogy most bizonyos szintig el is dobott magától-, de teljesen nem őrült meg azért. Tudja, hogy hol a határ, és az pedig itt és most van.

Megfáradt végtagokkal kikászálódott az ágy szélére, majd felállt és boxer nadrágja után nyúlt. Tatjana először nem értette a látott képsorokat, hogy a fiú alsója után farmernadrágját és ingjét is magára rángatja. Sejtette, még sem akarta elhinni, hogy a férfi itt hagyja.

- Te mégis mi a fészkes fenét csinálsz?

- Minek tűnik szerinted? Felöltözök, ha nem látnád! – felelte idegesítő nyugodtsággal.

- Te nem játszhatsz velem! – Tatjana már előtte is termett és ujjait fenyegetően lengette a fiú orra előtt.

- Mert Te játszhat velem? Nem leszek a Toyboy-od.

Tat hátra hőkölt.

- Köszönöm a kézi munkát, igazán jól esett.

- Te szemét! – Tatjana Bill-nek ugrott, majd mellkasát kezdte el püfölni. Bill nyugodt arckifejezéssel hagyta, hogy néhány pillanatig kiélje a dühét a nő, majd karjait megfogva az ágyra ültette. – Ezt még megkeserülöd!

- Mégis hogy?

- Holnap kitálalok mindent az újságoknak.

- Nyugodtan! De ki hinne egy ribancnak az én szavammal szemben?

Tatjana egy hatalmas pofont mért a fiú arcára a ribanc szó hallatára. Sosem alázták még így meg.

- Takarodj innen!

- Nem is gondolhattad, hogy maradok! – Bill ellépett mellőle, majd az ajtóhoz sétált. Vissza sem nézett, csak némán elhagyta a szobát. Már a liftben volt, mikor belenézve a fali tükörbe elgondolkodott néhány pillanatra. Nem bánta meg az éjszakát, azért mégis neheztelt magára, hogy a nővel úgy beszélt. Sajnos rosszkor volt rossz helyen, nem igazán rajta kellett volna bosszút állnia a volt barátnője által elkövetett sérelem miatt, de most már nem tudja meg nem történtté nyilvánítani. Kabátját összefogva, és egy cigire gyújtva lépett ki a szálloda halljából, majd nagy léptekkel visszaindult a club irányába…

Tatjana tompa csillogást látott a férfi szemeiben. Kitűnő prédának tűnik, finom külseje biztosan egy vadállatot rejtegethet magában. Ez mindig így van. Alamuszi nyuszi nagyot ugrik. Kaulitz – hogy beindítsa a nőt, és elérje, hogy végre tegye meg az első lépést -, a nő nyakától fogva lassan levezette tekintetét a bronzos dekoltázson, hogy ott elidőzve eltöltsön néhány pillanatot.

Büszkeséggel töltötte el a látottak, az, hogy a vékony muszlin anyagon keresztül a nő mellbimbói másodpercek alatt megkeményedtek és előre meredtek. Nem is olyan nehéz izgalomba hozni egy nőt – gondolta magában Bill, majd tekintetét visszavezette a nő szemeibe. Ő csak ajkait résnyire nyitva szuszogott hangosabban, ahogy eddig tette, vékony ajkain szaporán járt be s ki a levegő.

A távolság egyre csak fogyott arcuk között, bár a nő érezte a férfi passzivitását, még sem neheztelt rá ezért, hisz szereti amikor Ő irányíthat. Bill látta a nő túlzott izgalmát, magában el is mosolyodta magát, hogy lehet ennyire könnyűvérű egy nő. Egyáltalán mi jó neki abban, ha fiatal fiúkat kap meg? Viselkedésével talán semmit sem ér el az idősebb korosztálynál? Minden bizonnyal...

- Meg akarsz kapni? - Bill áthatóan a nő szemeibe nézett, aki csak ajkába harapva kezdett lassú bólogatásba.

A centik ismét megszűnni látszottak a testek között, Tatjana már ujjaival a fiú bal combjába mart. A szemkontaktust még mindig nem szakították meg. Tatja ajkai először Bill nyakát érintették meg. Füle mögé fújt parfüm erősen átitta ingjét. Bill nem hunyta le szemeit, még nem igazán lepte el az a jól eső izgalom. Unottan nézte a mellettük nem messze táncoló táncoló tömeget, majd óvatosan – hogy a nő ne vegye észre-, még a karóráját is megnézte.

- Lazíts! Ne legyél görcsös! Vigyázok Rád, Kisfiú!

Bill sértettséget érzett, hogy a nő lemerte kisfiúzni. Ha bejönne neki az előtte ülő és kényeztető nőszemély, piszkosul vissza is vágna, és megmutatná, hogy egyáltalán nem olyan kisfiú, mint ahogy látszik. De mivel nem kelti fel az érdeklődését, ezért nem lép irányába, inkább csak hagyja, hogy azt tegyen vele a másik, amit akar. Egy kicsit jó tényleg ellazulni.

Tatjana ajkai már az erős arccsonton futottak végig, miközben ujjai feljebb csúsztak a sötét farmer nadrág belső felén. Halk szuszogással és apró puszikkal akarta felcsigázni a Kisfiút, aki igazán jól játszotta a szerepét, hisz a nő elhitte, hogy testén végig futó remegés igazi volt. Ezen felbuzdulva szája nagyobb hévvel ízlelgette arcát, majd ajkaihoz érve lassú, mégis szenvedélyes csókolózásba kezdett a fekete hajúval. Bill azonban most viszonozta a nő közeledését, ajkai ugyanolyan hévvel csókoltak vissza. Hosszú nyelves csókok után szakadtak csak el egymástól, Tatja szapora levegővételét próbálta visszafojtani.

- Nem is vagy olyan Kisfiú!

- Egy szóval sem mondtam!

Bill csak megrándította vállát, és hagyta, hogy a nő arcára mosoly szaladjon hanyag válaszától. Tatjana érezte, hogy nem kell messzire mennie ha egy kis játékra vágyik, hisz a férfi jelleméből süt a rejtett bujaság, és a túlfűtött erotika. Csupán csak nem adja ki magát olyan könnyen! És ép ez az, ami Tatjana-t csak még nagyobb tettrekészséggel lepi el. Befurakodva a srác combjai közé csap le ismét ajkaira, miközben ujjai a vékony ingen keresztül felsőtestét, majd alhasát simogatják. Ujjbegyei alatt szépen kidomborodtak a férfi erős izmai, illetve a mellbimbójában tündöklő piercing. A vágy - hogy megszerezze a fiút -, a percek múlásával egyre nagyobb és nagyobb lett. Melleit mellkasának nyomva akarta még inkább felizgatni, miközben ajkai nyakát, ujjai pedig a férfi csúcsosodó nadrágját kényeztették. Talán Bill most először nyúlt úgy igazán a nőhöz, most kezdett el vajmi vonzalmat, és izgalmat érezni iránta. Hosszú ujjai aranybarna loknijaiba furakodtak, majd hajába markolva és végig karmolva Tatjana nyakán izgatta fel még inkább. A nő élvezte ezt a vad, mégis visszafogott szenvedélyt, percek sem kellettek, hogy a férfi talán önkéntelenül is, de teljesen nedvessé tegye Őt.

- Szexelni akarok veled! – cigarettától rekedtes hangján búgta a fekete hajú fülébe, majd fülcimpáján végig harapdált és végig nyalt.

Bill erre nem válaszolt, hisz a válasza azonnal lelohasztotta volna a nő libidóját, inkább csak csupasz hátán végig simítva fenekébe mart, és ágyékára húzta. Tatjana ezt egy igenlő válasznak hitte, szinte már el is könyvelte magában az újabb trófeát, az újabb Toyboy-t.

Hatalmas a tömeg. A zaj fülsiketítően morajlik a füstös kis club-ban. Minden ember különböző, mégis olyan hasonló. Egy céllal látogatták meg ezt a helyet, lazulni, és szórakozni szeretnének. A tánctér tömve van gazdagabbnál gazdagabb sznob arcokkal, ez nem is olyan meglepő, ha arra gondolunk, hogy Los Angeles legelitebb club-jában vagyunk. A bárpultok előtt álló hatalmas székeken ismertebbnél ismertebb sztárok, celebek fecsegnek, minden bizonnyal teljesen érdektelen, felszínes dolgokról. Ez a világ ilyen. Felszínes.

Néhány méterrel, és emelettel fentebb már elkerített, nyugodtabb boxok várják a megpihenni vágyó sztárocskákat. Vannak akik csak isznak, de vannak akik füveznek. Az még a jobbik eset. Itt majd’ minden szabad, hisz ezen emberek tettei sosem kerülnek napvilágra. Ez egy amolyan bűnbarlang szerűség, ami giccses lámpákkal és fényáradattal próbálja eltorzítani a valóságot. Az egyik asztalnál híres – hírhedt? – férfiak tűnnek fel. Hosszas kézrázásokkal és csók áradattal fogadják Őket ’barátjaik’. Oké, pontosítsunk, a sorstársaik. Mégis fesztelen csevegésbe kezdenek néhány méreg drága pezsgő társaságában. Van, aki csak hallgat, de van, akit egyszerűen képtelenség kiiktatni, annyit beszél jószerivel csak magáról. Na az ilyen embereket nem bírja az egyik itt ülő férfi. Bár ez a férfi is hasonló vehemenciával szokott társalogni, most mégis idegesítőnek vélt minden embert ezen a helyen. Csak bátyja kedvéért tért be erre a helyre, egy cseppnyi kedve sem volt jópofizni. És nem is tette. Kristály poharát szorongatva engedte ki a fáradt gőzt, és próbált nem figyelni a körülötte ülő idegesítő alakokra. De nem igazán ment neki, ezért bátyjának szólva, elment a bárpulthoz, hogy egy erősebb itallal próbálja lenyugtatni magát.

- Egy dupla whiskey-t.

A pincér bólintott, majd a férfinek hátat fordítva már töltötte is a rendelt italt. Körmeivel idegesen kopogott a piszkosul drágának ható márvány pulton, amiről titkon tudta, hogy csak egy ócska utánzat. Ezen gondolat hatására gúnyos mosoly szaladt szája szélébe, majd az elé tett pohárba kortyolt. Ízlelgette az aranysárga nedűt, majd megfordulva a táncoló, hömpölygő tömegbe nézett. Ködös tekintetén keresztül csak az alakok sziluettje rajzolódott ki, mégis egy távolabb ülő női alak azonnal megragadta figyelmét. Szemeivel végig mérte, kezdve a csupasz combjainál, majd a vékony csípőjénél és a telt kebleinél, majd az arcához érve realizálta, hogy az olyan szexinek induló nő nem is olyan fiatal. Harmincas éveiben járhatott a szoláriumozott – vagy csak egyszerűen túl sok pirosítót és púdert használó nő.

Tekintetük összetalálkozott. A nő titkon már hosszú percek óta figyelte a fiatal srácot, bár akkor még csak háta vonala rajzolódott ki, mégis már akkor szemet vetett rá. Hanyag eleganciája vad merészséggel volt fűszerezve. Termete méltóságot sugárzott, mozgása finomságról, mégis férfias kisugárzásról árulkodott. Így szemből pedig csak még inkább elbűvölőbb volt, már ha lehet ezt egy férfira mondani. Csupasz nyakán számos ezüst ékszer lógott, amik buján eltűntek a holló fekete ing alatt. Karjai izmosak és szálkásak voltak, épp úgy ahogy az egész teste. Mogyoró barna szemeit körülölelő füstös szemek eléggé femininnek állították be a nő számára. Orrában, ajkában és szemöldökében ülő piercingről egy egy pillanatban visszaverődött a club színes fényáradata, ami a nő számára még izgalmasabbá tette a nem messze tőle álló férfit. Mert férfi volt a javából!

A nő nyelvével végig simítva felső ajkán nézett ismét a srác szemébe. Ő kitartóan állta a pillantásokat, mégsem tett a nő felé egyetlen lépést sem, ezért a nő bármi nemű gondolkodás nélkül maga mellé intett fejével. A férfi felhúzott szemöldökkel indult el a nő felé, aki máris egy diadalittas mosollyal nyugtázta, hogy könnyebb volt a dolga, mint azt gondolta volna. Pillanatokon belül mellette ült a kiszemelt áldozata, illata már most teljesen rabjává tette. Férfias, erős volt. Bill Kaulitz ismét végig mustrálta a nőt, aki a zavartság bármi nemű jele nélkül fogadta a pillantásokat. Tetszett neki, hogy a fiú méregeti Őt, és érdeklődik felőle, még ha csak eleinte szavak nélkül is. De hogy valljuk meg, a nő számára erre az éjszakára nem egy beszélgető társ kell. Neeem. Valami más, valami izgatóbb, valami pajkosabb.

Tatjana lerakta a kezében lévő pezsgős poharat, majd teljes testével a kiszemelt áldozata felé fordult. Nem új neki ez a szituáció, számtalan ilyen élményben volt már része, amik mindig – kétségkívül -, sikeresen végződtek. Reméli, hogy most sem esik csorba az eddigi ’sikerein’.  Jobb lábát bal lábára tette, majd végig simított combján. Bill lekövette minden egyes mozdulatát, nem igazán találta szexisnek, sem izgatónak, még sem ellenkezett a látottak miatt. Közelebb kerültek egymáshoz, Tatjana már a férfi kinyújtott és a kanapé karfáján pihenő karjai között ült. De Bill nem mozdult meg. Nem érezte szükségesnek, hogy Ő lépjen, hisz tisztán érezte a nőn, hogy úgy sem várja el tőle. Ismeri az ilyesfajta nők cselszövéseit, volt is már egy kettőhöz szerencséje. De azok a nők hoppon maradtak. A férfi élvezte egy ideig a társaságukat, majd szépen magukra hagyta Őket. Úgy, ahogy egyszer már a férfit is magára hagyta egy olyan nő, akiben bízott, akit szeretett, mégis elvesztett. Azóta nem bízik a nőkben, azóta élvezi az ilyesfajta játékokat. Az ilyen kis mocskos játékokat.

Voltál. Voltál nekünk. Megszámlálhatatlanul sok élethelyzetben, szituációban. Volt, hogy örömkönnyeket hullattunk érted, volt, hogy sírtunk. Miattad. Érted. Hozzád. Olyan ember vagy számunkra, ami megmagyarázhatatlan. Nem is a lényed, nem is az, hogy egy férfi vagy, hanem az, hogy a Férfi vagy. Az a férfi, aki egyetlen érintés, egyetlen halk szó, vagy akár csók nélkül is ilyen dolgokat vált ki a nőkből. Ez földöntúli és misztikus, pont olyan, mint amilyen Te is vagy, Drága Bill. Megfejthetetlen a lényed, egyszerűen képtelenség körül írni téged egy egyszerű ember számára. Hisz, hogy is érhetné meg az, aki még sosem részesült abban az emelkedett hangulatban, abban a mámorban, amit Te idézel elő, akár akaratlanul is? Mert igen, amit előidézel az félelmetes, még számunkra is, nem hogy a kívül állóknak. Néha mi is csak kapkodjuk a fejünket, hogy ismét mit tettél velünk, hogy ismét a csapdádba kerítettél, ahonnan sosem lesz már kiút. De tudod mit mondunk? Nem is kell a menekülési útvonal, ha veled veszhetünk el, semmi sem számít.

Vagy. Teljesen mindegy, hogy a Föld melyik részén, nagy városban-e, esetleg egy kis faluban. Az a lényeg, hogy vagy. A szívünkben. Tudod, ez a legbiztonságosabb hely, valaki szívében lenni. Itt nem ér semmi baj, Drága, Én ígérem meg neked. Itt csakis boldogság várna Rád, nem lennének irigy emberek, ocsmány érdek hajhászok. Itt csak Te lennél, nyugalomban, szeretetben és békességben. Mert igen, rengetegen a szívünkbe fogadnánk Téged. Vagy, hogy eláruljak valamit, már réges rég a szívünkben vagy. Fogalmad sincs arról, mennyien is vigyázunk Rád képletesen, és mennyien vigyáznánk Rád ténylegesen. Kicsi B.

Leszel. Ebbe jobb ha bele törődsz, Drága. Bennünk egy olyan elhívatás, egy feltétel nélküli szeretet van feléd, amit egyszerűen képtelenek lennénk feladni és megtagadni. Ijesztő és félelmetes lehet számodra ez a fajta ragaszkodás - ám megnyugtatlak, nem hisztérikus megszerzési vágyról van szó. Ha egyszer is úgy érzenéd, hogy vége, mindennek vége, képtelen vagy tovább lépni, csak hunyd le a szemed, lazulj el, zárj ki minden zavaró tényezőt elmédből, és add át magad annak az érzésnek, hogy mennyien szeretünk, mennyien becsülünk és mennyien hálásak vagyunk azért, ami vagy. Tudod, ez a feltétel nélküli szeretet. Bár epekedünk egy ölelésedért, egy csókodért, egy mosolyodért, mégis az, ami bennünk fog élni örökre az halhatatlan és önzetlen. Csak a Te javadat akarjuk, most háttérbe szorítjuk azt, amit Mi szeretnénk. Hisz a Te mivoltod fontosabb és értékesebb mint a mi gyerekes és önző álmodozásunk néha. Ne félj, nem vagyunk magunkba roskadva, hogy nem vagy velünk. Csak tudod mit kérünk? Miért kulcsoljuk minden éjszaka néma imára ujjainkat?

Azért, hogy legyél, mindegy hogy hol, csak legyél. <3

"Where are you now
Are you lost
Will I find you again
Are you alone
Are you afraid
Are you searching for me
Why did you go I had to stay
Now I'm reaching for you
Will you wait, will you wait
Will I see you again"

"Who told you to leave me all alone?

Leave me in the dark, leave me in the cold?"

" Ki mondta, hogy teljesen egyedül hagyj a sötétben és a hidegben? "

Alig akartak előre vinni a lábaim, ahogy egyre csak fogytak a méterek az öltöző szobánkig, nekem úgy lett légszomjam. Szorított a mellkasam, szinte ki akart ugrani a szívem. Már a kilincsen volt a kezem, most már nem fordulhatok vissza, nem lehetek gyáva és gyenge.

Beléptem és megláttam Őt. A nagybetűs Őt. Ott állt előttem két méterre, mégis féltem, hogy mi már mérföldekre vagyunk egymástól. Szívem a torkomban dobogott, szinte meg kellett kapaszkodnom a kilincsbe, hogy ne zuhanjak a padlóra.

Figyelt, szinte vizslatott tekintetével, minden apró kis porcikámat figyelmesen szemügyre vette. Én alig mertem szemeibe nézni, a földet fixíroztam, ez könnyebb, nem? Orromba mart finom parfümjének illata, az az illat, amit 100 közül is megismerek.

Egy felettes erő szállt meg. Fejemet felemeltem és tekintetemmel az Ő tekintetét kerestem. Elvesztem szemeiben, szinte magukba szippantottak és a mélybe húztak ismét. Rabja lettem, elég volt ennyi idő is, hogy tudjam, ismét gyenge vagyok.

- Baba! - mindig így hívtam.

Nem válaszolt, csak egy lépést tett felém.

- Itt vagy. - gyenge jellemem hirtelen elborzasztott. Én nem ilyen vagyok. Tom Kaulitz nem ilyen. - Mit keresel itt? - kérdő hangnemembe utálat szállt.

- Kedvesebb is lehetnél. - válaszolt nyugodtan.

- Nem tudok!

- Sajnálom.

Ne! Csak ezt ne! Ne sajnálkozzon, ne kérjen bocsánatot. Nem vagyok kíváncsi a szánalmára.

- Miért jöttél? Mond meg!

- Fogalmad sincs?

- De van! Csak azt nem hiszem el.

- Mire gondolsz?

- Nem fogom elmondani neked.

- Régen mindent elmondtál.

- Jól mondod! Régen. Azóta már más időket írunk.

- Hogy vagy?

- Ne! Ezt hagyd abba! Ne kérdezősködj felőlem. Miért pont most jutottam eszedbe? Miért csak ennyi idő után, mikor már talpra tudtam állni azután, hogy elhagytál?

- Hogy én hagytalak el? - megrökönyödött arccal még inkább elém lépett, mire én becsaptam magam mögött az ajtót és kikerülve őt, a szoba másik végébe vágtattam. - Pontosíts. Mindketten elhagytuk egymást. Ki hamarabb, ki később.

- Én nem hagytalak volna el, ha te nem hagysz el.

- Hallod Te, hogy mit mondasz? Nekem elegem lett a folytonos vitázásokból, muszáj volt tiszta fejjel átgondolnom a kapcsolatunkat. Vártam, hogy jelentkezz, hogy érdeklődj utánam, de nem tetted. Mit gondolhattam volna? Csak azt, hogy már nem érdekellek.

- Szerinted csak én voltam minden vita kiváltója?

- Nem erről van szó, Tom! - ismét felém közeledett, de én próbáltam minél távolabb maradni tőle.

- Dehogy nem! Miért akarod rám kenni az egészet?

- Miért kiabálsz? Félsz valamitől?

Persze, hogy félek az érzéseimtől, basszus.

- Szóval be kellett látnom, hogy már semmit sem jelentek Neked. Hisz egyszer sem kerestél meg a hónapok alatt.

- Kereshettél volna Te is.

- Azok után, amiket mondtál?

Igaza van! Én sem kerestem volna saját magamat.

- Féltem. - szinte akaratlanul hagyták el a szavak a számat.

- Mitől? Tőlem?

- Attól, hogy elveszítelek. Végleg.

- Azzal, hogy megkeresel, és érdeklődsz felőlem?

- Igen! Ha megkerestelek volna, és a szemembe mondod, hogy vége mindennek, ami eddig közöttünk volt, talán csak még nehezebb lett volna talpra állni. De úgy, hogy nem tudtam, mi is zajlik le benned, talán könnyebb volt.

- Ez butaság Tom.

- Tudom, hogy az. De gyáva voltam szembe nézni azzal, hogy akár örökre eldobsz magadtól.

- És ezért inkább homokba dugtad a fejed. - annyira ismer már, te jó ég.

- Az volt a legkönnyebb megoldás.

Persze, hogy az volt, még ha Bill mindig is óvott ettől.

- Most mit érzel?

- Ne kérdezz ilyet, kérlek.

- Elmondjam, hogy én mit érzek, úgy könnyebb lesz neked is bevallanod?

- Kínozni akarsz? - lehunytam szemeim, majd megéreztem ahogy finom illata csak egyre közelebb jön hozzám.

- Sosem akartalak...

Felnyitottam szemeim, arca az én arcom előtt volt. Egyszerűen nem tudtam, hogy mit érzek iránta, minden hozzá fűződő érzésem ellentmondó volt. El akartam taszítani magamtól, hogy sose tudjon megbántani, azt szerettem volna, ha bár ne bukkant volna fel. Mégis, most annyi energiát érzek magamban, olyan hitet, - amilyet a hiánya miatt elveszítettem – mint még eddig soha. Most hirtelen mindent visszakaptam.

Magamhoz rántottam és vadul megcsókoltam. Éheztem, szomjaztam ajkaira, szinte eddig levegő nélkül éltem, de a csókja felszabadított. Testét a falhoz vágtam izgalmamban, nem tudtam uralkodni magamon, kellett minden csókja, érintése, levegő vétele. Egy akartam vele lenni, egy ember, egy lélek. Nem ijesztettem meg vadságommal, tudja, ha elkap a hév, mindig ilyen vagyok. Erőszakos, vad, mégis őszinte és szerelmes. Igen, szerelmes... Nagyon szerelmes.

"Who told you to leave me all alone?

Leave me in the dark, leave me in the cold?"

" Ki mondta, hogy teljesen egyedül hagyj a sötétben és a hidegben? "

Két hónap telt el azóta, hogy megírtam a levelet. Azt a levelet, amit Te nem kaptál meg, csupán csak jó volt kiírnom magamból. Kérdéseimre nem kaptam azóta sem választ, Te nem jelentkeztél, így bele törődtem a sorsomba. Pedig hidd el, hogy lehetetlen és fojtogató érzés volt belátni azt, hogy Te már sosem leszel az enyém. Számtalanszor kérdeztem magamtól, hogy " Figyelj Tom. Miért nem kutatod fel, bárhol is van a világban?" Hogy mi volt a válaszom rá? Az, hogy jobban tiszteltelek, mint sem hogy ismét a szívedbe marjak. Mert tudom, hogy egy ideig ismét jó lett volna minden, de úgy is elrontottam volna valamit. Mert én voltam az, ki mindig hibázott. Ezt beismerem és bevallom.

Hogy mivel is telnek a napjaim azóta? Bill segített felállni a padlóról. Végig mellettem volt, és fogta a kezem, úgy ahogy egy igazi testvér szokta. Rengeteg időt töltöttünk együtt, sétáltunk és beszélgettünk, amennyit csak tudtunk. Együtt kezdtük el pakolni a rád emlékeztető kis tárgyakat, képeket, leveleket. Ne félj, nem dobtam ki őket. Ott van az ágyam alatt. Megválni tőlük nem tudtam.

Elkezdődött egy turnésorozatunk is. Emlékszem, sosem engedtelek el egy koncertünkre sem. Hogy miért nem? Egyszerű a válasz. Féltettelek. A többi rajongó még kárt tett volna benned, ha látják, hogy milyen reakciókat váltasz ki belőlem mikor megpillantalak onnan fentről. Bele egyeztél a távolmaradásba, de a próbákat sosem hagytad ki. Állandóan a nevetséges mimikámmal szapultál, azzal, hogy milyen érdekes arcokat vágok egy egy dal alatt. Ez vagyok én.

Eljött egy újabb este. Egy mámoros és magával ragadó éjszaka. Sikerült visszaküzdenem magam oda, ahova mindig is tartoztam. A színpadra. Önfeledten tudok játszani, fény, csillogás van szemeimben. Csak néha - mikor egyedül vagyok - jön elő néhány emlékkép, és érzékenyülök el a tudattól, hogy Te már nem vagy és nem is leszel nekem. De a fanok rengeteg energiát adnak. Most is itt üvöltenek torka szakadtukból, ahogy rájuk vigyorgok, szinte maguk alá pisilnek. Ez kellett már a férfi önértékelésemnek, hogy rajongjanak értem, hogy megőrüljenek ha meglátnak engem. Felugrottam a kis emelvényemre, majd térdemet rogyasztva kezdtem az utolsó szólómba. Hátra vetettem a fejem, így a legélvezetesebb, majd előre tekintettem a csajokra és végig néztem rajtuk. Csak miattuk játszok... Szőke, barna, fekete, alacsony, magas...majd egy ismerős arc. Nálam tüdő szomj keletkezett, őrült harc a teljes megrökönyödés és szívet szorongató érzés ellen. Ott állt! Ott állt az a nő, akit akár ezrek közül is kiszúrok. Nem lehet nem észre venni, Őt nem lehet senkivel sem összetéveszteni.

Hirtelen megszédültem mikor leakartam lépni, szinte majd hátra estem. Öcsém egyből felém lépkedett, szemeivel hevesen érdeklődött hogy jól vagyok-e, de én csak fejemet rázva jeleztem, hogy piszkosul rosszul vagyok. Egy pillanat alatt szakadtak fel a sebek, az emlékek hatalmas örvényként sújtottak le rám. Éreztem, ahogy ujjaimat is megszállja az egész testemet elborító ideg, tudtam, hogy néhány perc, és már nem leszek képes gitározni. Gyenge leszek...

Hátrálni kezdtem a szám végén, egyenes le a lépcsőn, majd el innen a gitárommal együtt. Szerencsére Gustav szólója még csak most jön, muszáj az idő alatt megnyugodnom. Nem lehet, hogy ismét visszaessek az önsajnálatba, és a keserű magányosságba. Egyszerűen túl akarom magam tenni  a hozzá fűződő emlékeimen.

- Mi történt veled Tom? - Bill úgy egy perc múlva követett az öltözőben. Én már idegesen fújtam ki a cigit füstöt, lábaimon idegesen és sebesen doboltam.

- Itt van! - csak ennyit böktem ki.

- Kicsoda?

- Ő!

- De ki? Beszélj már értelmesen! - förmedt rám, mire nekem még jobban elöntötte a méreg a fejem. Hogy nem tudja, mit érzek?

- Cathrine! - a pillanat tört része alatt változott az ő arca is holt sápadttá.

- Itt van? - hebegve-habogva leült mellém.

- Itt.

Százszor elképzeltem már, ahogy ismét megjelenik egy szép napon, hogy ismét elölről kezdünk mindent. De nem így akartam. Nem ennyi idő után, nem úgy, hogy már lezártam magamban a múltunkat. Miért bukkant most fel mégis, miért kínoz?

- Beszélj Vele!

- Te meg vagy őrülve! - felpattantattam mellőle, és tépelődve kezdtem fel s alá járkálni a szobában. Már csak perceim vannak, Gus hamarosan végez.

- Erre vártál ez idáig! Te nem találtad meg, hát eljött Ő te hozzád.

- De Öcsi! Te tudod a legjobban, hogy lezártam magamban, hogy megtettem mindent, hogy elfelejtsem.

- Még sem sikerült.

- Dehogy nem! Látod, ismét zenélek!

- Ha sikerült volna, most nem lennél ennyire felzaklatva, csak egyszerűen túl tennéd magad azon, hogy itt van.

- De majd megpusztulok! - szétvetett az ideg, azt hittem, hogy a fejem is felrobban.

- Tobi-t megkérjem, hogy hozza be?

- Ne ne ne... nem bírnám ki! Már nem! Újra elé állni, meghallgatni, hogy miért nem keresett, miért lett vége. Egyszerűen megbolondulnék.

- Tom! Beszélnetek kell. Több mint fél éve nem tudtok semmit sem a másikról. Okkal történt minden, te pedig az okokat nem tudod. Vagyis tisztán biztosan nem látod.

- Ne akard Bill, hogy ismét magamba zuhanjak.

- Azt akarom, hogy felemelkedj!

Vissza kellett mennem. Egy merő ideg voltam a hátra levő időben, láttam, ahogy Bill még oda ment Tobi-hoz, aki csak egy bólintással jelezte nekem, hogy meg lesz minden oldva. Végig néztem ahogy Cathrine-t kiszedik az első sorból, szerintem tudja, hogy miért. Nem vesztettem el vele a szemkontaktust, szinte csak rá figyeltem addig, amíg el nem tűnt a színpad mellett.

(...)

( Legkedvesebb barátnőm, kis Sógornőm kérésére született. Talán nem lett olyan magasztos, és szépen megfogalmazott, de most csak írtam, amit én is gondolok erről a három szóról. :) <3 )

Hogy mit is jelent ez a három szó? Milyen mély tartalommal bír? Nem sokan gondolnák, hogy a szerelemnek fájdalmas oldala is van. Hisz ha a szerelemre gondolunk, mi jut egyből eszükbe? Boldog együtt töltött pillanatok, nevetés, ölelések, szerelmes szavak. De ezeket csak akkor kapjuk meg, ha a szeretett személy velünk van, mi tesszük boldoggá, és mi miattuk van benne erő, hogy nap mint nap felkeljen.

De mi a helyzet, ha egy olyan szerelemnek vagyunk a tagjai, ami csak egyoldalú? Ahol csak mi adnánk, de sosem kapunk? Talán ekkor a legnehezebb "szerelmesnek" lenni. Amikor tudjuk, hogy bármit tennénk is a szeretett személyért,  Ő sosem lenne a miénk. Mert valaki másé. Talán egy szőke hajúé, talán egy barna hajúé. Teljesen felesleges ezen fenn akadni. Az a lényeg, hogy nem a miénk.

Pedig hányszor elképzeltük már álmunkban, ahogy mellette térünk nyugovóra éjszaka, ahogy gyermekien azt súgja a fülünkbe, hogy " Gyere, bújj ide." És Te, mintha egész életedben ez után epekedtél volna, szinte karjai közé veted magad. Ő csak elmosolyodik hevességeden, Te pedig  pirulva fogadod gyengéd pillantásait.

De ezek mind csak álmok. Fájdalmas álmok, hisz a valóság egy cseppet sem hasonlít édes álmaidra. Te nem fogod a kezét, Ő nem fogja a Te kezed. Te itt vagy az ország egyik végében, míg Ő a másik felében lakik. Neked nincs párod, neki van! Ez az, ami meghiúsítja minden álmod. Az, hogy neki van egy szerelme, így Te már nem tudod betölteni azt a csodálatos szerepet. Hogy Te mi vagy a fiú életében? Egy barátja. Pontosabban a legjobb barátja.

Ugye milyen kínkeserves ez a helyzet? Ha bármi baja van, hozzád fut, hisz Te vagy az első számú barátja. Tőled kér tanácsot, ha a kapcsolatában bármi nemű probléma felvetődik, Te tőled kérdezi meg, hogy " Ha Te lennél a barátnőm, milyen ajándéknak örülnél?" Te pedig csak próbálod visszafogni könnyeid, ajkaidat összeszorítva próbálsz elmenekülni a válaszadás elől. Hisz legszívesebben azt mondanád, hogy nekem csak Te kellenél, nem egy buta kis plüss maci. Csak Te...

Tudod, van az az érzés, hogy neked csak Ő kell, és senki más. Lehet bármennyire is helyes és jó képű egy férfi, téged csak az az egyetlen fiú érdekel. Aki első találkozásotok alkalmával elmesélte életének addigi főbb állomásait.  Még a fájdalmasakat is, azt, ahogy bajba keveredett, ahogy szinte egy pillanat alatt került le a mélybe. Hogy miért vallott be mindent egy szinte idegen lánynak? Csak ennyit válaszol, miközben magához húz, és egy barackot ad a fejed búbjára. " Már akkor is bírtalak, Te lány."

Egyszer azt írta, hagyja azt a szar kapcsolatot. Semmit sem ér már neki, a lány nem figyel rá, nem törődik vele. Titkon azért könyörögtél, hogy tényleg legyen vége, mégis bíztattad Őt, hogy ne csüggedjen, ne legyen szomorú, majd megoldódik minden. Ő erre csak egy puszit küldött neked üzenetben...

Utálod ezt az érzést. Mintha ketté lennél szakadva és ezt senki sem érti. Se a szülők, se a barátnők. Senkivel sem tudnád megosztani ezt a szorongató görcsöt, ami a szívedet szorongatja, maximum akkor tudnál megszabadulni a fájdalomtól, ha feloldozást kapnál Tőle... Tőle...

De ez lehetetlen, talán a világ nyolcadik csodája lenne. De amíg Ő más lányt szeret, addig neked csak másodlagos szereped lesz az életében. Pedig mit meg nem adnál azért, hogy egyszer úgy hívjon fel: " Szakítottam Vele. Ide tudnál jönni? Szükségem van Rád." És te bárhol is lennél a világban, szinte lélekszakadva vágtatnál hozzá, hogy végre magadhoz öleld. Talán már nem csak barátilag, hanem óvóan és szerelmesen... hisz megjelent az első reménysugarad...

" Emlékszel még? Egyszer eljátszottam neked ezt a dalt az egyik akusztikus gitáromon. Kint ültünk kertben, te a hintaágyból figyeltél, én pedig a fűben ülve játszottam neked. Te könnyektől csillogó szemekkel hallgattad, néma csendben, egyetlen mozdulat nélkül...

Akkor még annyira szép volt minden. Akkor még volt "mi", most már csak "te" és "én" van. Számtalanszor megkérdeztem már magamtól, hogy miért hagytam, hogy miért hagytuk, hogy eddig elfajuljanak a dolgok? Miért nem küzdöttünk mindketten, hogy sokáig, még hosszú évekig "mi" legyünk?!

De valami mégis elmúlt. Pedig én annyira nem akartam, pedig én annyira tiltakoztam ellene, még ha nem is hiszed már el. Próbáltam a magam módján kifejezni, mennyit is jelentesz, mennyi mindent köszönhetek neked, mennyi mindenre tanítottál meg. Mégis, elszúrtunk mindent... annyiszor szakítottunk, annyiszor békültünk ki újra, mintha azt hittük volna, ettől megerősödik a kapcsolatunk.

Tévedtünk. Belefáradtunk az örökös huza vonába. Tudod, hogy a távolság nem lett volna akadály a szerelmünkben, mindig megoldottuk valahogy, hogy lássuk egymást. Vagy én mentem le hozzád, vagy te repültél hozzám. Emlékszem, az egyik ilyen alkalomkor volt nálunk valamilyen buli. Andreas ment ki érted, mire haza értél hozzánk, már elkezdődött egy fergetes buli. Billt és Gust az asztalon táncolva találtad már, elég hiányos öltözetben. Mikor lehuppantál mellém a kanapéra, még mosolyogtál rajtuk, de mikor Bill a boxerétől is megakart szabadulni, te szemeidet becsukva tiltakoztál a látvány elől. Pedig mekkora élmény lett volna neked is meztelen látni a kis Öcsém.

Nem sok lányt vittem haza Anyuékhoz. Talán Te voltál az első, akit izgatottsággal a hasamban mutattam be nekik. Hisz számított, mit is mondanak majd rólad, milyen benyomást is keltesz bennük. Nem csalódtam Anyuékban, egyből befogadtak, és a szívükbe zártak.

Annyira egyszerű voltál, mégis számomra a legtökéletesebb nő. Picike voltál hozzám képest, mindig nevettem, ahogy te puszikért ugráltál az ajkaimhoz. Imádtam az alakod, imádtam a domborulataidat, még most visszhangzik a fülemben az a mondatom, hogy ha nekem is olyan jó popsim lenne mint neked, egész nap a kezemen ülnék...

Nem sok ember tudja, sőt csak a család néhány tagja, hogy írtam egy dalt neked, hozzád, rólad. Mindenki azt hiszi, hogy a Geh-t Bill írta, az ő érzései vannak benne, de nem. Ez a dal minden, ami én vagyok. Ellentmondás, szerelem, féltés... elakartalak végleg engedni egy szakításunk révén, de nem tudtalak. Arra utal az az utolsó néhány szó. Hogy maradj itt velem, örökre...

Fáj visszagondolnom még ennyi idő eltelte után is arra, amikor többször megkértem a kezed, de te csak elutasítottál. Nem is azt fájt leginkább, hogy nemet mondtál, hanem az, hogy akkor láttam be, mindent megtettem volna érted. Hallod? Mindent...

Fogalmam sincs, hogy hol ronthattuk el. Mindketten heves mérsékletűek voltunk, a saját igazunkat hajtottuk, és nem engedtük, hogy a másiké legyen az utolsó szó. De ezekből a kis vitákból nem juthattunk el eddig?!?

Tudom, hogy számtalanszor megbánthattalak, amikor épp nem voltunk egymás párja, szerelme. Akkor ütött be az a Chantelle-s ügy is, higyj nekem,semmit sem jelentett az a nő, csupán csak PR fogás volt, és egy kis búfelejtő. Kit érdekel a formás kis combja, a hosszú haja, és a múmiává sminkelt feje? Nekem csak te kellesz, a pici termeteddel, a barna és illatos hajaddal, ami reggelente mindig csikizte a mellkasom.

Neked én voltam az első. Én adtam meg neked azt, amire egy férfinek nagyon oda kell figyelni, hogy a legtökéletesebb legyen a lány számára. Te megköszönted azt az éjszakát, én mélyen magamban mégis féltem, hogy durva voltam, esetleg elsiettem az aktust, hisz nekem már addigra olyan megszokottá vált más nőkkel.

Nem tudom még, hogy mit is írhatnék. Annyi érzés kavarog a szívemben, gondolom levágogd levelem kuszáltságából is. Egyszerűen annyi mindent fel szeretnék eleveníteni, leakarom írni, hogy Te is lásd, akkor milyen jó volt együtt, és most milyen nehéz külön. Mert nehéz, személy szerint nekem kúrva nehéz. Nem látod az arcomon mostanában? Nem veszed észre, hogy az utolsó szakításunk óta, nem vagyok önmagam, nem nevetek annyit, nem szólogatok be mindenkinek? Szomorú vagyok és letört, néha felkelni sincs kedvem abból az ágyból, azok közül a takarók közül, amikben még te is feküdtél, ahol a jövőnket tervezgettük.

Félek, hogy elveszítek más ilyen fontos személyt is az életemből, mint téged. Nem írom azt, hogy elveszítettelek, mert egyszerűen nem tudom és nem is akarom felfogni, hogy már nem lesz többször "mi". Te hogy vagy? Boldog vagy? Miért nem jelentkezel Baba?

Tudod, sosem gondoltam, hogy engem egyszer is elér a nagy szerelem. Nem hittem ebben az egész nyálas és rózsaszín dologban, amiről Bill papolt nekem. Egészen addig a napig , amíg meg nem láttalak, amíg  meg nem hallottam a hangod, amíg először nem nevettem egy nő beszólásain, és poénjain. Mert hogy bevalljam, néha megleptél, mennyit is tanultál tőlem, igazi vetélytársam akadt.

Bárcsak még mindig szívnánk egymás vérét, bárcsak még mindig ütögetnéd az izmos mellkasom idegességedben, bárcsak még mindig mellettem ülnél és nevetnél a horror filmeken... bárcsak...

Most búcsúzom, de csak azért, mert már megint érzem, hogy ki fog törni belőlem a sírás. Bár előtted sosem szégyeltem gyengének lenni, biztosítottál arról, hogy velem maradsz, hogy szeretni és ölelni fogsz amíg meg nem nyugszom.

De most már senki sincs aki ölelne, így sírni sem merek...

Örökkön örökké szeretni foglak: a te nagy Tomod! <3 "

Te emlékszel valamire Bill? Emlékszel rám onnan a melengető kis burokból? Sajnos nekem sem állnak össze a képek teljesen… de az biztos, már akkor is együtt voltunk, már akkor is tudtam hogy mi örök életre egymás mellett leszünk. 9 hónapig úszkáltunk egy kis édenben, nem is zavart bennünket semmi sem, és senki sem. Összetartoztunk már akkor is, úgy ahogy egész életünkben. Anya azt mondta, hogy én lehettem az a kis krapek, aki mindig rugdosta a hasát. Mit tegyek, már akkor is jó erőben voltam, míg te biztos csak mosolyogva figyeltél engem…

Nem is gondoltam volna, hogy anyának milyen fájdalmas volt bennünket megszülni. Én, - persze mint mindig elsőként törtem utat, én születtem meg hamarabb. Bár csak néhány perc eltérés volt köztünk, mégis, már akkor is én voltam a Te nagy és okos bátyád. Anyu egyszer mesélte, hogy te nem voltál hajlandó másik kis inkubátorban feküdni, sírtál, és csak akkor nyugodtál meg, mikor mellém raktak. Nah Öcsi, már akkor is bírtam a búrád, éreztem, hogy számítasz rám…

Gyorsan teltek melletted a hónapok, nem sokára eljött az első születésnapunk. Ismeretlen bácsik és nénik rohamoztak meg bennünket, te kicsit nyűgös voltál a puszizkodós öreg hölgyektől, de nekem valahogy nem esett nehezemre tűrni ezt a dicső fogadtatást. Úgy ahogy a későbbi időkben is, na de ne szaladjunk annyira előre…

Jöttek azok az évek, amikor közösségbe kerültünk. Már nem csak a kedves szomszéd gyerekekkel játszottunk, hanem ott voltak azok az undok kis óvodatársak is. Sose szerettek bennünket, ők még csak fogócskázni akartak, de én már akkor is bele való csávó voltam, rosszalkodni akartam. Eljött az az első tv-s szereplésünk, na akkor kibontakoztathattam a tehetségem. Emlékszem te toporzékolva nevettél ahogy én bezártam azt a banyát egy kis szobába és a wc-n lehúzva a kulcsot, eliszkoltunk. Még most is látom lelki szemeim előtt, ahogy anyu is csak pukkadozott a nevetéstől, büszke volt az ő kis fiaira.

Az első napunk a suliban. Aranyos és hasznos dolgokat kaptunk, tele mindenféle jóval. Úgy néztem magamra, „Na Tom, egy igazi férfi lettél”. A kislányok már az első nap belém bolondultak, elég volt csak beállnom melléjük labdázni. Bár Te is rengeteg szerelmes levelet kaptál, mégis én vittem a pálmát. De a kellemes pillanatok és levelek mellett nagyon sok rosszat is kaptunk ebben az időszakban. Tudod a válás… már könnyebben ejtem ki ezeket a szavakat, de akkor kimondottan nehéz volt elfogadni, hogy nincs már többé velünk az igazi apukánk. Te sokszor sírtál éjszaka, nem is kérdeztem a pontos okát, tudtam mindent, hisz én is azt éreztem, amit te, egyetlen Testvérem. Anya azt mondta, sírjunk, az jót tesz… nem is bírtam volna egyetlen könnycsepp nélkül… Néhány hónappal a válást követően, már útban voltunk egy kis neve sincs falu felé. Oldalunkon egy mostoha apával. Hamar elfogadtuk őt, nem is gondoltam, hogy egy jó kis csapat lesz belőlünk. Bírtam a szövegét, arról nem is beszélve hogy egy rock bandában gitározott. Hát nem király egy rocker gyerekének lenni? Egy este behozott nekem egy gitárt… csak letette, nem mondta hogy mit is csináljak. Egy darabig néztem, csodáltam, olyan akartam lenni mint ő… Akiért megőrülnek a nők egy egy koncert után, aki csinos kis bugyikat kap a rajongóitól…. De mit is beszélek magamról, most Te vagy a fontos, én kis Testvérem.

A közép suli bűn rossz volt. És nem csak nekem nagy macsónak, aki jól tűri a kritikát, hanem neked is, aki elég érzékeny… Számos atrocitás ért bennünket, de leginkább téged. Ha még engem cukkoltak volna, bírtam volna idegekkel, de azt, hogy Téged bántanak, már nem. Számtalanszor gyűlt meg a bajom a nyavajásokkal, te mindig csak csitítottál, hogy hagyjam őket, nem éri meg összeveretni magam, de én makacs voltam és nem hagytam annyiban. Többször összevertek, de nem érdekelt. Csak te érdekeltél, és az, hogy ne lássalak téged szomorúnak…

Egy hatalmas forduló ponthoz érkeztünk Bill. Már kis gyerekként is zenéltünk, te énekeltél és szintetizátoroztál, én pedig vadul téptem a húrokat. Néhány év alatt frankón összehoztuk a mi kis bandánkat, de mellénk csapódott még a két kis ütődött is, Georg és Gustav. Fúúú, mekkora bulikat csaptunk mi négyen. Azok voltak életen legszebb percei. Persze csak addig az estig, amíg meg nem jelent egy pasas, szerződést ajánlva nekünk. Emlékszem, hogy sírtunk az örömtől, együtt ugráltunk, úgy mint 4 nagy majom. Innentől kezdve már felpörögtek az események… csak sodródtunk az árral, egyik napról a másikra találtuk szembe magunkat a megoldandó feladatokkal. Fotózás, banda névválasztás, klip forgatás, stúdiózás… maga a mennyország.

Fel sem eszméltünk, már egy hatalmas színpadon álltunk, több ezer ember előtt. Bennünket ünnepeltek, ugye emlékszel Tesó? Életünk első kitüntetését kaptuk, remélni sem mertük, hogy méltán elismert előadó művészek leszünk mi is. Akkor 2005-öt írtunk, sikeres éveink kezdetét. Sebesen zakatolt előre a vonatunk, útban voltunk a totális csillogás felé. Koncertek, sajtótájékoztatók fogadtak, évről évre egyre csak nőtt és nőtt a rajongó táborunk. Felfogni ép ésszel képtelenek lettünk volna, próbáltunk megmaradni azok az egyszerű srácok, akik mindig is voltunk, de nem sikerült. Elhatalmasodott rajtunk a hírnévvel járó pompa, megváltozott a személyiségünk is. Persze mi homokba dugott fejjel tettük a dolgunk, csupán csak anyáék ismerték fel, itt nagy baj van…

2010-ben jött egy ismeretlenül nagy és mély változás az életünkben. Pontosabban a te életedben… összeroppantál lelkileg. Dühös voltam magamra, hogy nem ismertem fel, nagyon nehéz neked. Csak élveztem a felém irányuló imádatot, lányokat használtam ki, nem is sejtve, hogy te a szomszédos szobában sírva zuhansz álomba…Akkor ismertem fel, hogy el is veszíthettelek volna, mikor egy injekciós tűt találtam a bőröndödben. Jól tudtam ez mit jelent, lőtted magad. Nem szóltál nekem, hogy folyamatosan sérülsz, szenvedsz, abba a mocskos világba menekültél és nem hozzám, a Te nagy testvéredhez. Ütöttem, romboltam, hisz nem voltam még sem melletted, annak ellenére, hogy nap mint nap együtt éltünk. Gyűlöltem magam, utáltam azt a Tomot, aki már nem tudott megvédeni, aki már nem tudott neked biztonságot nyújtani. Nem akartad bevallani, mi is vitt rá majdnem az öngyilkosságra. Csak ültél az ágyon és hagytad hogy rázzalak, mocskolódjak, kiabáljak veled. Majd egyszer csak így szoltál:” Nincs semmim Tom.” Én megdermedtem, és elengedtelek. Néztem könnyes szemeid és nem tudtam felfogni, mit is akarsz mondani. Pénzed nincs, a csillogás nem elég? És te csak annyit válaszoltál.: „ Nincs ki ölelne, nincs ki szeretne, van-e értelme élnem? „ És ekkor megértettem mindent…

A vallomásodat követően bejelentetted, vége, vége a bandának. Georg és Gustav értetlenkedve álltak a fejleményekhez, képtelenek voltak felfogni, hogy a te bajod miatt, miért ölöd meg az ő álmukat is. Próbáltam beszélni velük, megértetni velük, hogy szenvedsz, neked most nem erre van szükséged, de nem értették meg. Haraggal és dühvel váltak el az útjaink, amilyen meseszerűen beléptek az életünkbe, olyan gyorsan el is tűntek. A rajongók szintúgy fel voltak háborodva, hisz egyetlen nyomós indokot sem adtál, mit miért követtél el. Hogy én mit éreztem? Bevallom, fájdalmat, szenvedést, gyötrődést, de félelmet is téged illetően. Nem akartam hogy ismét a szerhez nyúlj, hogy tovább rombold önmagad. Melletted voltam, hisz az inkubátorban is én adtam neked erőt. Fogtam a kezed, mikor sírtál, veled sírtam, mikor reszkettél, veled reszkettem. Hisz testvérek voltunk…

Teltek az évek, néma csendben a keserves napok. Próbáltam életet lehelni beléd, de te sokszor eltaszítottál magadtól… és nem csak tőlem távolodtál el hanem magadtól is. Mély depresszióba estél, ostoroztad magad amiatt, amit egy egész világgal tettél. Hogy nem álltál ki magadért, hogy gyenge voltál, hogy féltél folytatni, inkább elmenekültél, remélve, hogy minden jobb lesz…. Pedig nem volt nekem sem könnyű, csak te ezt sosem érezted. Sosem hagytam, hogy engem sírni láss, előtted mindig erős voltam, hisz tudom, csak az adhatott volna erőt, ha én szikla szilárdan támogatlak. De nem támaszkodtál rám, nem engedted hogy a segítségedre legyek… csak menekültél, el tőlem, el a világtól…

Egy reggel elmúlt minden… elaludt a remény lángja benned. Elmentél, örökre itt hagytál ebben a sötét és sivár világban. De miért? Én miért nem tarthatok veled, miért nem foghatom többé a kezed, miért taszítottál el végleg magadtól?! Gyűlölöm a hiány érzetét, azt az ürességet ami tátong a szívemben. Nélküled minden sötét, nélküled nem tudok lélegezni… legyél mellettem kérlek, úgy ahogy én is az inkubátorban. Most nekem van szükségem rád, azt akarom hogy nevetve a szemembe mond: „ De szeretlek te őrült.”

De már nem mondod többé… pedig mennyire hittem abban, hogy együtt fogunk elmúlni is… hogy együtt fogják szétszórni hamvaink, hogy ott is együtt leszünk.

Hiába, már elmentél én kis Testvérem…

Nem vagyok sem elvetemült fan, sem egy reményvesztett ember, csupán ez csak egy ötlet volt, kérlek ne gondoljátok azt hogy ilyenre bármikor is képes lennék. Sosem tudnám sem Őt sem a többi srácot bántani, a boldogságuk nekem mindennél többet megér. Ez csak egy fikció, nincs semmilyen valóság tartalma.

Köszönöm. <3

- Látod milyen jó? – mosolyodott el a szeme, azonban a szíve biztos hogy kiabált. „ Ne tedd Bill, lefogsz bukni, rá fog jönni, hogy mire is megy ki ez a játék. „

- Tudtam hogy megenyhülsz! Nem akarlak bántani, csak ráakarlak ébreszteni arra, hogy én vagyok az a nő, akit eddig kerestél.

- Engedd hogy kényeztesselek.

Most nézett először úgy igazán a szemembe. Mélyen és sokat mondóan. Kérlelt a szemeivel, nem tudtam úrrá lenni azokon a gyönyörű szemeken. Kibontottam a bal kezét is, amivel azonnal utánam nyúlt és vadul húzta testem félmeztelen testéhez. Mélyeket sóhajtottam, nem voltam képes felfogni ezeket a pillanatokat. Ajkai mohók voltak és követelőzők, karjai szorosan rám fonódtak. Erőt vett magán, és maga alá fordított. Nyert ügye volt, már az első csókja ködöt húzott az agyamra, nem érzékeltem hogy mit csinál. Pedig szemei vadul cikáztak a szobában, keresve azt az átkozott kulcsot, ami talán a kiszabadulást hozná el számára. Egyre lejjebb csúszott a testemen, már furcsa volt valami. Csak egy két csókja érintette a testem, nem figyelt rám. Az ágy végében megtalálta a táskám, halkan kezdett matatni benne. Kinyitottam a szemeim, és rájöttem mindenre. Gyönyörű szavai csak hazugságok voltak, minden játék arra ment ki, hogy elgyengüljek és elveszítsem az önkontrollt, ezzel is szabad utat engedve neki a menekülésre.

Az éjjeli szekrényről elvettem a kislámpát és a fejéhez csaptam. Hangosan tört darabokra a kerámia alja, Ő egy pillanat alatt hullt le az ágyra. Kétségbe estem, mégis mérhetetlen nagy dühöt éreztem iránta. Felhúztam tehetetlen testét és ismét kikötöttem őt az ágyhoz. Többször nem játssza el a bizalmam, többször nem tesz bolonddá.

- Kelj fel, hallod! – kiáltottam rá, mire aprókat pislogva kinyitotta szemeit.

- A fejem. – szuszogta.

- Sajnálom, de te provokáltad ki. Ha nem akartál volna elszökni, nem lettem volna erőszakos veled. De látom, nem értesz a szép szóból. Meg kell büntetnem téged.

Kihúztam az éjjeli szekrény fiókját és elővettem valamit. Szemei hatalmasra tágultak, könnyek ezrei gyűltek össze szemében. Végig simítottam vele puha arcélét, majd a mellkasára tettem.

- Ugye nem jó érzés szembe nézni egy pisztollyal? Ez lebegjen a szemed előtt, ha ismét szökni merészelnél.

Ott hagytam a mellkasán, úgy csúsztam le ismét a testén, most már nem igazán gondolkodva. Ujjaimmal fürgén bontottam ki az övét, és kiéhezve téptem le a nadrágját. Gyönyörű volt, vékony testét már csak az a vékony boxer borította, ami alatt már csak rám vár az ékessége.

- Nem fog engedelmeskedni neked, ne is álmodozz róla.

- Majd teszek én arról. – nevettem fel, majd tenyeremet hozzá érintettem. Ő felsóhajtott, még sem mutatta ki hogy mennyire élvezi. – Te is csak egy férfi vagy!

Nem tudtam már magamnak  és a vágyaimnak parancsolni. Ujjaimat bebújtattam alsó nadrágjába, és gyengéden rámarkoltam a még puha hímtagjára. Ajkai közül egy rekedt nyögés szakadt fel, tudtam én, hogy ennek már nem tud ellen állni. Hisz Ő is csak férfiből van, egy egy jól irányzott mozdulat és kényeztetés majd totális extázisba fogja hozni. Megemelkedtem a testén, majd benéztem a boxerjába. Sokat sejtetően elmosolyodtam, mire Ő csak elkapta elpirult tekintetét, és fogait össze szorítva tűrt... tűrt és várt... de mire?

- Itt a rendőrség! Fel tett kezekkel jöjjön ki, és nem esik bántódása.

Kétségbe estem, kihúztam a kezem boxerjából és elkaptam a mellkasáról a pisztolyt. Benne megfagyott a vér, ahogy vörös szemekkel tartottam kezemben azt a fegyvert.

- Utoljára szólítom fel hogy jöjjön ki, vagy magukra törjük az ajtót.

- Itt a végünk Bill!!! Innen már nem menekülhetünk el. Véget ér a sorsunk, neked is és nekem is.

- Kérlek ne tégy semmit sem amit később megbánhatsz!

- A pokolban már nem tudok semmit sem megbánni.

Kitört belőlem a zokogás, de nem tudtam mit csinálni. Kibontottam a karjait, és felhúztam az ágyról. A pisztolyt fejéhez szegezve löktem előre az ajtóhoz, majd lassan kinyitottam. Rendőrök százai vették körül a kis házat, remegett a kezem.

- Örökké szeretni foglak! – ellöktem magamtól a földre, majd visszarohantam a házba.

- Ne!!! Megfogja ölni magát! - sikított torka szakadtából Bill, majd mikor ökleivel ütni kezdte az ajtót, megfagyott az ereiben a vér... elsült a kezemben a fegyver már csak egy fülsiketítő morajt lehetett hallani.

" Véget ért minden szenvedésem… most, hogy bele gondolok, miben is éltem eddig, rá kell hogy jöjjek, csak egy álomban. Egy olyan álomban, ahol Te és én boldogok vagyunk. De az csak egy elképzelt érzés volt, tudhattam volna, hogy maga az élet nem ilyen. Neked is és nekem is van egy saját életem, én megpróbáltam rád erőltetni magam és a szerelmem, de most már sajnálom. Hisz lehet hogy olyat tettem volna csupán fanatizmusból, amivel ártottam volna neked. Elvettelek volna önkényesen az igaz szeretteidtől, a családodtól és attól a nőtől, aki majd egyszer tényleg a szívedben fog lakni. Csak magamra gondoltam, arra nem is hogy neked ezzel mennyi fájdalmat okoztam. Csak is az önfejű és beteges álmom vezérelt...

Én már nem vagyok ezen a világon, de fentről vigyázni fogok Rád Hercegem, és kívánom hogy soha többé ne kelljen áldozatul esned egy ilyen romlott lány álmainak.... "

Nem vagyok sem elvetemült fan, sem egy reményvesztett ember, csupán ez csak egy ötlet volt, kérlek ne gondoljátok azt hogy ilyenre bármikor is képes lennék. Sosem tudnám sem Őt sem a többi srácot bántani, a boldogságuk nekem mindennél többet megér. Ez csak egy fikció, nincs semmilyen valóság tartalma.

Köszönöm. <3

Fölé hajoltam és megsimogattam az arcát. Nem nézett a szemeimbe, akaratosan oldalra bámult. Megnyaltam az ajkaim, ha játszik velem, hát én is játszom vele. Fölé térdeltem, és megfogva állát, erőszakosan felém fordítottam. Csilloghattak a szemeim, ilyen közel érezni a szerelmem, nagyon felemelő érzés. Összeszorítottam az arcát ujjaimmal, majd vadul megcsókoltam őt. Nem tudtam ellenállni neki, húsos ajkai csak hívogatták a tekintetem. Nem akarta szét nyitni a száját, de mikor erősen beleharaptam alsó ajkába, engedelmeskedett. Sosem gondoltam hogy ilyen forró lesz az első csókunk, teljesen bele melegedtem. Nyelvemmel ostromoltam az övét, megfogalmazhatatlan ez az érzés.

- Mi az Hercegem, nem volt finom?

- Undorító vagy. – szemei megvetést tükröztek, de most már semmi sem érdekelt. Hisz itt van velem és én uralom Őt.

- Mihez lenne kedved, mit csináljunk? Nekem lenne egy két ötletem, de nem tudom hogy zavarba jönnél-e?!

- Gondolom hogy mi lenne, de ne is álmodozz róla. Nem kaphatsz meg!

- Miből gondolod, hogy majd tudsz ellenkezni? Ki vagy kötve, bármit csinálhatok veled.

- Ha valóban szeretsz, tiszteletben tartod a döntésem.

- A rajongóidnak nem adnál meg mindent? – kérdeztem vissza.

- Te nem vagy a rajongóm. Egy rajongó ilyenre nem képes. Elmebeteg vagy, orvosra van szükséged.

- Fogd be a szád!

Ismét eljárt a kezem, fellendítettem és egy hatalmas pofont adtam neki. Már abban a pillanatban megbántam, hogy megütöttem, amikor hangosan ért tenyerem puha arcához. Fájdalmasan felnyögött, nekem ismét könny szökött a szemembe. Miért bántom, ha szeretem? Miért ilyen ellentétesek az érzéseim vele kapcsolatban? Egyszer majd megőrülök azért hogy közel legyek hozzá, máskor pedig felbosszant minden egyes szavával és legszívesebben megöl… de nem, be sem fejezem ezt a szót!

- Sajnálom, sajnálom. Bocsánat.

Nem is nézett rám, megértem Őt. Fejemet ráhajtottam mellkasára, és csendben hallgattam, ahogy vadul ver a szíve. Akartam, hogy tudja, nem haragszom rá a szavai miatt, reméltem hogy nem fél tőlem, nem undorodik a jelenlétemtől. Muszáj, hogy megmutassam, tudok gyengéd is lenni vele, hisz én szeretem őt, de néha tényleg kihozza belőlem azt az ismeretlenül veszélyes nőt, mint az előbb is.

- Éhes vagy? Hoztam magammal szendvicset.

- Nem kérek. – oldalra bámult, igazán meggyötört volt az arca. – Csak engedj el.

- Nem tehetem. – hangom szomorú volt, de csakis a szomorú arca miatt. - Most már csak az enyém vagy. Nem vagyok elég jó neked? Mit csináljak hogy úgy szeress ahogy én téged?

- De te sem szerethetsz igazán. Rengeteg hibám van, romlott vagyok úgy ahogy mindenki más.

- Te tiszta vagy, és engem semmilyen hibád sem tántorítana attól el, hogy lemondjak rólad. Érted Bill Kaulitz?! Semmi sem…

Nem akartam több időt elpazarolni az ócska beszélgetésre, tudom hogy csak mentegetőzne, Ő nem hozzám való. Hát dehogy nem! Ujjaimat végig húzom selymes bőrén és ő megremeg. Biztos vagyok benne hogy a kéjtől remegett meg, nem tévedhetek. Lehunyja a szemeit, ezt is a vágy váltja ki belőle. Hát végre elértem amit akartam, érezni akarja a törődésem! Vagy csak én érzem így? Ő szenved? Nem!!! Biztos vagyok abban, hogy élvezi, hisz vele vagyok…

Lassan kezdtem fekete ingjét gombolni, a gombok maguktól adták meg magukat. Nem nézett a szemembe, most még nem annyira zavar, hisz a látványa jobban leköt, mint sem hogy kérdőre vonjam, miért nem tartja velem a szemkontaktust. Tenyereimet a mellkasára tapasztottam, és finoman belemarkoltak mellizmába. Mellbimbói megkeményedtek érintésem alatt, lázba hozott már csak ez az egy momentum is. Ráhajoltam és nyelvemet gyengéden hozzá érintettem. Jéghideg volt, forró nyelvem mégis egy pillanat alatt felhevítette a testét. Apró vágykeltő csókokkal haladtam végig formás, vékony testén, én bele őrültem már csak a gondolatba is, hogy itt van alattam Ő, az a férfi akiről eddig vágyakoztam.

Nadrágjából kilógott boxerjának a szegélye, tudtam, hogy ez sem fogja már sokáig takargatni a testét. Ahogy hozzá nyúltam farmernadrágjához, megszólalt…

- Ez így nem jó. – nehézkesen jöttek ki a szavak a száján. – Én nem tudlak kényeztetni. – szinte már préselte ezeket a szavakat ajkai közül, szemeit összeszorította.

- Ez az éjszaka most csak rólad szól. Nem rólam…

- Mégis… mégis nekem rossz, hogy csak kapok, de nem adok. – bár éreztem, hogy a szavai nem valósak, mégis elakartam ezt felejteni, hisz miért hazudna nekem?! – Oldozz ki, és ígérem hogy én is viszont kényeztetlek. Nem lenne jó érezni ahogy az ujjaimmal lassan végig simítok a testeden?

- De csak az egyik kezedet.

Oda hajoltam a jobb kezéhez, és a fogammal kioldtam a kissé szoros szalagot. Már az első pillanatban hozzám ért, gerincemen végig húzva tenyerét, apró sóhajt váltva ki belőlem.

Nem vagyok sem elvetemült fan, sem egy reményvesztett ember, csupán ez csak egy ötlet volt, kérlek ne gondoljátok azt hogy ilyenre bármikor is képes lennék. Sosem tudnám sem Őt sem a többi srácot bántani, a boldogságuk nekem mindennél többet megér. Ez csak egy fikció, nincs semmilyen valóság tartalma.

Köszönöm. <3

„ Ma megteszem. Igen, megteszem, amire már régóta készülök. Enyém lesz, senki másé. Csak én fogom ölelni, csak én fogom érezni meleg sóhajait bőrömön, nekem fog könyörögni gyönyörű szemeivel. Minden tervem készen áll, pontos elképzelésem vannak ezzel a nappal kapcsolatban…

5 év. Hosszú ez az 5 év egy olyan férfi nélkül, aki nem az enyém, pedig hozzám van rendelve. Én érzem, és tudom, hisz volt egy látomásom. Megjelent előttem egy éjszaka, és azt mondta, „ Tied vagyok, kapj el ha tudsz. „ Ő is tudja, akkor hogy bele bolondulok, ha nem lehet az enyém, csak az enyém és senki másé. Senkinek sem engedem át az ő szerelmét, hisz bevallotta, hogy az enyém lesz, csak meg kell kaparintanom Őt.

Őrült lehetek, de csak azért mert szerelmes vagyok belé. Nincs olyan befolyásoló tényező, ami meggátolna engem abban, hogy magamhoz láncoljam. Csak az enyém lesz, örökre, örökre… „

Sötét utca, néhány pillanat, egy tű, halk sikoly, tehetetlen test hullása.

*

Mikor megérkeztünk a kis házhoz, még kábán borult nyakam közé. Tehetetlen volt a teste, csak úgy lógtak a karjai a föld felé. Nem is gondolnánk, hogy milyen nehéz egy magatehetetlen férfi. A kulcsot gyorsan behelyeztem a zárba, elfordítottam, és megkönnyebbülve fogadtam, hogy néhány pillanat múlva már nyílt is az ajtó. Lassan előre vánszorogtam, majd a hatalmas franciaágyra löktem a testén. Hangosan fújtam ki a levegőt, igazán megizzasztott.

- Ezért kárpótolnod kell engem.

Hangosan felnevettem, majd végig néztem a testén. Ott feküdt előttem az a férfi, akit 5 évig nem kaphattam meg. Aki után csak kósza álmaim és vágyaim voltak, akiért bármit megtettem volna, akár életeket is kioltottam volna. Hisz nekem Ő jelent mindent. Nincsenek már szeretteim, mindenkit elüldöztem magam mellől a fanatizmusommal. De ő megmaradt, és ez a legfontosabb. Hogy ki fog-e ebből a házból kerülni? Nem tudom… ha kell, ez lesz életünk utolsó állomása.

Lassan kutatni kezdtem a kis táskámban, és pillanatokon belül meg is lett, ami kerestem. Két vastag selyem szalag, ami csak arra vártak, hogy az én szerelmem karjaira fonódjanak. Fölé másztam az ágyon, majd a karjait felemelve a rácshoz kötöztem. Nem voltam gyengéd, hisz féltem hogy kiszabadul a Drága. Élveztem a helyzetet, alattam fekszik életem szerelme és azt csinálhatok vele, amit csak akarok. Csókolhatom, hozzá érhetek, és ami a legizgatóbb, hogy…. Brrr, már a gondolattól is felhevül a testem, és szemeim előtt kis mocskos képek jelennek meg.

Leszálltam a csípőjéről, de csak azért hogy behúzzam a függönyöket, és még egyszer megnézzem, bezártam-e az ajtót. Halk mozgolódást hallottam, egy mosoly ült ki az arcomra, úgy hogy még meg sem fordultam. Láttam lelki szemeim előtt ahogy realizálja a helyzetet, végig néz megkötözött testét, és fogalma sincs, hogy mit gondoljon. Megfordultam és egyenesen a szemeibe néztem. Félelmet tükröztek, meg volt ijedve, hisz a mellkasa is csak fel s alá emelkedett a vad szívdobogástól. Egy két lépést tettem felé, majd halkan így szóltam:

- Ne félj Hercegem! Nincs semmi baj.

- Ki vagy Te, és hogy kerültem ide? Ez mégis mit akar jelenteni?

- Talán nem tetszik? Nem emlékszel hogy mit mondtál egy éjszaka? Hogy az enyém leszel, csak kapjalak el.

- Sosem találkoztam veled, ez csak valami tévedés lehet.

- Ne tagadd, én tisztán emlékszem.

- Összekeversz valakivel, ez csak egy tévedés.

- Az volt a tévedés, hogy eddig egyedül hagytalak ebben a csúnya világban. Egyedül voltál ugye? Fájt hogy senki sem szeretett, úgy ahogy egy szerelmes nő tudja a szerelmét szeretni?! De itt vagyok már, és nagyon foglak szeretni. Most már együtt leszünk örökre, sosem fogod azt érezni, hogy nincs ki szeretne téged. Sajnálom, hogy csak most léptem be az életedbe, de vártam a megfelelő alkalomra. És most itt vagy, csak velem és senki mással. Ugye milyen jó érzés tartozni valakihez?!

Bill ahogy végig nézett rajtam, mindent megérthetett egy pillanat alatt. Szemeim vadul rebegtek, úgy ahogy az őrülteké szokott. Folytak a könnyeim, én mégis széles mosollyal az arcomon közelítettem felé. Félelem volt a szemeiben, láttam rajta hogy vadul kapkodja a levegőt. De hát mitől fél? Én már itt vagyok, ennél több nem is kell. Ugye?!

- Te őrült vagy. – jelentette ki holt sápadt arccal.

- Naa… nem szép dolog így beszélni egy nővel. Nem vagyok őrült, csak szerelmes. Ez olyan nagy baj Hercegem?

- Hogy szerethetsz, nem is ismersz? Sose láttuk egymást, mégis azt mondod, szeretsz?!

- Hányszor megjelentél előttem, hányszor beszélgettünk esténként? Ne hazudj Nekem!?!

Feldühödtem, mi az hogy nem emlékszik Rám? Felkaptam az éjjeli szekrényen lévő pohár vizet, és az arcára öntöttem mérgesen. Köhögve kapkodta a levegőt, szemeit összeszorítva sóhajtozott. Megijedtem…

- Bocsánat, nem akartam. Kérlek ne haragudj.

„Zoom dich zu mir, ich zoom mich zu dir „

- Hát Te is azt érzed, amit én?

Csak bólogatott, és könnyezett, úgy ahogy én is. Testem testére engedtem, felakartam melegíteni őt, átakartam adni az érzéseim. Kint zuhogott az eső, de bent csend honolt. Csak a sóhajaink törték meg azt, sosem gondoltam, hogy mély sóhajokkal és nyögésekkel is ennyi mindent ki lehet fejezni. Újból magam felé fordítottam, már tudtam, ez a pillanat örökké való lesz. Lehunyta csillogó szemeit, ajkait résnyire szétnyitotta. Félve hajoltam szájához, ez lesz az első csókunk. Nyelvemmel benedvesítettem az alsó ajkát, majd finoman bekaptam azt. Ízleltem, nem akartam elengedni soha sem. Selymes combját rám fonta, és még közelebb húzott magához. Nem tétlenkedtem, gyengéden megcsókoltam Őt, úgy mint eddig még egy nőt sem. Nyelvünk egy pillanat alatt összetalálkozott, olyanok lehettek, mint két egymásba fonódó kar…

- Kívánlak! Kellesz Nekem, és nem csak egy éjszakára!

- Én is így érzek tanár úr!

Elnevette magát a mondat végére, majd rám tekintett. Bolondos volt, és vidám, mosolya feltöltötte a szívem.

- Kérlek csak Bill legyek! És ne magázz!

- Ahogy akarja!

Kinyújtotta a nyelvét, és hagyta, hogy egy csókommal belé fojtsam a szót. Lüktettem, bizseregtem, akartam őt… lecsúsztam a nyakához, majd a mellkasához. Kemény mellbimbói hívogatták a tekintetem, a fantáziám már rég messze szárnyalt a valóságtól. Forró nyelvem végig húztam rajtuk, mire Ő hangosan felnyögött. Nem tudtam megállni a vágyam, férfi mivoltom, és a hozzá fűzött érzelmeim eluralkodtak a testemen. Lassan húztam le róla az utolsó fehérneműt, Ő nem ellenkezett, segítve megemelte a csípőjét. Érezhette a hozzá érő merev férfiasságomból, hogy néhány pillanat múlva már nem fogom tovább bírni, és ki fogok törni. Meg fog szállni egy olyan érzés, ami teljesen le fog bénítani.

- Eddig miért nem vallottad be?

Meglepett a kérdése, felkúsztam a testén és a szemeibe pillantottam.

- Nem mertem… féltem.

- Tőlem?

- Tőled is.

- De hát miért?

- Nem akartam csalódni, nem akartam átélni a visszautasításod.

- Miből gondoltad hogy visszautasítanálak?

- Te mit tennél, ha mondjuk egy diákod szerelmet vallana?! – kérdeztem elmésen.

- Talán azt, amit most is…

Nem felelt többet, érzékien és hosszan megcsókolt. Nem tudtam betelni Vele, kellett, még még. Kacéran utánam kapott, kicsiny kis kezei – amiket annyiszor érintettem meg a külön órák alkalmával – most végig kúsztak a gerincemen, és finoman bele mart a fenekembe… Csípőm önkéntelenül is megmozdult, teljesen felizgatott.

- Szeretnéd?

- Mint még semmit sem…

Nem kellett nekem több, ez az egyetlen mondata végleg ködöt húzott az agyamra. Csukott szemekkel élveztem már, ahogy ujjai szemérmesen, még sem félve érnek boxer nadrágomhoz. Ilyen magas fokú kéjt, vonzódást még sosem éreztem egy nő esetében sem. Elbűvöl, megvadít, a rabjává tesz… Tapasztalt lehet, hisz tudja hogy mi kell egy férfinek. Minden mozdulata csak még jobban felkelti bennem vágyat, amikor végre lehúzta rólam a „börtönt”, azt az anyagot, amit legszívesebben már réges rég letéptem volna magamról, felszabadított. Végig néztünk egymás testén, én csak pirulva fogadtam elismerő, mégis megszeppent pillantását, ahogy a szemkontaktust ismét megtaláltuk.

Ismét nem akartam beszélni, ismét csak a tetteimmel akartam közölni mindent. Mindent…

Megemeltem a csípőjét, és még utoljára a szemeibe pillantottam. Csillogtak, kérleltek, hogy végre hozzam el a végső gyönyört mindkettőnk számára. Vettem egy mély, és megfontolt sóhajt, majd a kielégülés után sóvárgó férfiasságomat lassan, - és figyelve Anita minden egyes reakciójára, - belé vezettem. Már az első pillanatban megremegtem, ahogy körbe ölelt az a kellemes meleg búvó hely. Szemei megteltek apró könnyekkel, nem is kezdtem el mozgatni a csípőm, míg nem érzetem, hogy ellazul, és szemeit lehunyva átadja magát az érzésnek. Finoman megemelte a csípőjét, ezzel is jelezve számomra, hogy elkezdődhet a bűnös, tiltott, mégis kéjes és szenvedélyes együttlét.

Egy nővel sem voltam eddig ilyen gyengéd és figyelmes, általában csak az érdekelt, hogy nekem jó legyen, hogy én minél hamarabb kielégüljek. De most más volt minden… értitek?! Minden…

Azt akartam, hogy érezze azt, amit én, lebegjen abban a mámorban, amit én idézek elő számára. Sosem gondoltam, hogy ezek a pillanatok nem csak a gondolataimban fognak megszületni, hanem valóra is fognak válni. Vele, azzal a nővel, aki után már évek óta sóvárgok. Kell Ő, és nem csak a teste, hanem a lelke, nem csak egy éjszakára, egész életre… Hogy mit tud belőlem kiváltani Ő? Szenvedélyt, vonzódást, kéjt? Igen. De nem csak testi dolgokat. Hanem lelki dolgokat is. Olyan érzéseket, amiket eddig még senkinek sem volt esélye gerjeszteni bennem.

Egy hangosat felsóhajtott, majd belém kapaszkodott. Izzadt vállamról lecsúsztak a kezei, de Ő mindig újra és újra belém karolt. Egy pillanatra kinyitottam a szemeim, hogy lássam édes mosolyát, ami mindig megnyugvással tölt el. Ajkai szétváltak, egy hangosabb és erőteljesebb nyögés szakadt fel belőle. Mellkasunk vadul emelkedett fel s alá, zúgott a fülem, bizsergett az egész testem. Hogy van- e még erőm? Őszinte legyek? Nem sok… de még bírni akarom, hogy együtt érjen el bennünket a vég. Ennek a végnek tökéletesnek kell lenni, hisz már megpecsételtük a jövőnket.

Egy kicsit ráhajtottam a fejem a melleire, és pihentem. Ő simogatta a hátam, gerincemen végig kúszott az a forró érzés. Reméltem, hogy Ő is élvezi ezt az aktust, ezt a megmagyarázhatatlan kötődést. Nyelvemet hozzá érintettem először a jobb, majd a bal mellbimbójához, mire Ő erősen összerándult alattam.

- Ne kínozz, Tanár úr.

Csak ennyit tudott súgni, csípőmet ismét ringatni kezdtem. Újból rákezdett a zápor oda kint, verte a vékony üvegfalat, de nem érdekelt most már semmi sem. Ha meg is nyílt volna alattunk a padló és a pokol tüzére is kerültünk volna, akkor is megérte. Hisz így elveszni, kéjben fürödve, elmondhatatlan… Felemelkedett alattam, teste megfeszült, ajkai közül szapora sóhajok törtek elő. Nem kellett nekem sem több, a látványa, az érzése minden mást elfeledtetett. A sötét külvilágban egy fényes villám csapott valahova, majd néhány pillanat múlva egy eget rengető dörgés hozta el a végső gyönyört… az édes beteljesedést…

Felemeltem a mutató ujjam és az arcához érintettem. Lassan, érzékien végig húztam telt alsó ajkán, nem tudtam realizálni a látottakat. Megremegett előttem, de nem húzódott el tőlem. Csak állt, és hagyta, hogy ujjammal végig simítsam puha arcvonalát. Korom sötét volt a teremben, mégis láttam a csillogást a szemeiben. Azt a csillogást, ami a szerelmesek szemében ül. Lehunytam a szemeim, képtelen voltam felfogni a következő dolgokat. Tenyerét nyakamon keresztül felhúzta az arcomig, majd ismét vissza le az ingem gombjaiig. Egy szemérmetlen sóhaj szakadt fel belőlem, el is szégyelltem magam. De hát miként tudtam volna erre reagálni? Erre a bizsergető, kéjes pillanatra?

Úgy szeretném most látni a gondolatait. Azt, hogy mit gondol rólam, miként is fogalmazza meg az érzéseit ezekkel a percekkel kapcsolatban. Azt érzem, hogy Ő is félénk, úgy ahogy én is, mégis tartok az elkövetkezendő időktől. Csak egy rövid fellángolás ez nála, vagy már Ő benne is ég az a tűz, ami engem is ellep? Vajon ha megszólalnék, Ő hogy válaszolna Nekem? De nem… most csak a tetteimmel kommunikálok, azt akarom, hogy az érzékeim vezessenek, a szívem és ne az agyam.

Felsóhajtott, ahogy a nyakához hajoltam és remegő ajkaimmal egy apró de annál érzékibb puszit adtam a bőrére. Vékony ruháján keresztül éreztem megkeményedő mellbimbóit, felizgatott, már csak ez az egy momentum is. Mi fog még történni, ha már most ekkora vágyat érzek iránta? Gyengéd voltam, még mindig féltem, talán úgy mint eddig még soha. Vissza fog utasítani, vagy enged a kényeztetésemnek? Az utóbbi valósult meg… Karjait félve a csípőmre fonta, és magához húzott gyengéden. Repültem a boldogságtól, nem lök el magától, nem tesz fel kérdéseket, mit miért csinálok! Egyszerűen csak sodródik az árral, azzal az árral, amiben csak nekünk van helyünk. Két embernek, egy nőnek és egy férfinak… akik talán a beteljesedést akarják…

Hagyta, hogy két kezemmel megfogjam csípőjét, és a zongorára ültessem. A billentyűk hangosan szólaltak fel, bele zengett az egész terem. Ekkor egy hatalmasat dörgött az ég, éreztem hogy megriadt, hisz szorosan magához vont. És én csak tartottam Őt, sosem elengedve.

Ahogy arca összesimult az én arcommal, tudtam, hogy Ő is akarja. Akarja a gyönyört, amire én már oly régóta vágyom. Jéghideg ujjaimmal felkúsztam a hátán, majd a vékony pántokat egy egy apró csók kíséretében lehúztam kecses vállairól. Egy pillanat alatt hullt le róla a lepel, látni nem sokat láttam gyönyörű testéből, csak a hozzám feszülő mellkasából tudtam következtetni, hogy szíve vadul ver. Talán még az én szívemnél és vadabbul... úgy, ahogy egy őrült szíve ver.

Felemeltem a testét a zongorától, hagyta, hogy lehúzzam róla a ruhát, és a földre dobjam. Fázott, a szél beszökött a nyitott ablakon, mégis éreztem, hogy a vágy melegen tartja testét. Lassan bebújtatta kezét zakóm alá, és nyakamtól államig tartó hosszú csókokkal megfosztott tőle, és maga tehetetlenül hullt alá. Nadrágom szorított, minden vágyam egy testrészemben összpontosult, olyan lehettem, mint egy eszét vesztett kamasz. Hogy meg fog-e történni, ami után sóvárgok? Fogalmam sincs, csak azt tudom, hogy már ez is maga a mennyország, hisz Ő idézi elő. Ő, az én tiltott szerelmem…

Ajkunk még nem forrt össze, csak kerülgettük egymást. Én már vágytam csókja íze után, de játszott velem, és elhúzta magát tőlem. Értettem a célzást, ha Ő játszik, hát én is játszom… kezeimmel gyengéden csípőjéhez nyúltam, felemeltem a zongoráról és combjait derekamra fonva lassan elindultam a hatalmas üveg ablak felé, ahonnan a hold fénye szűrődött be. Térdre ereszkedtem, majd óvatosan hajtottam törékeny testét a padlóra. Ívben megfeszült a teste előttem, teljesen libabőrös lett. Gyorsan lekaptam magamról az ingem és a háta alá terítettem, hogy némiképp meleg legyen neki. Lassan visszaengedte a testét, majd ártatlanul a szemeimbe nézett. Végre láttam a csillogást, a fényt szemeiben és azt a megmagyarázhatatlan bájt, ami már évekkel ezelőtt megbabonázott. Kezei végig siklottak vékony felsőtestemen, mikor megérintette fekete nadrágom övét, azt hittem megnyílik alattunk a föld…

Végig a szemeimbe nézett, én engedelmeskedve hagytam, hogy megszabadítson attól a felesleges ruhaanyagtól. Kinevetett, igen, kinevetett, mint egy kislány… sietve akartam kibújni a nadrágból, tisztán tudta, hogy én nem fogom sokáig bírni. Szerelmes lettem a nevetésébe, a gyönyörű hangjába… Megszeppenve pillantottam rá, immár csak egy alsó nadrágban, mire az ő arca is komoly lett. Beszéltünk a szemeinkkel, elmondtuk, hogy mit is akarunk igazán. Én Őt, Ő engem…

Karjaimmal dereka alá nyúltam, de ő felnyögött.

- Auf…

- Durva voltam? – nyögtem ki, pedig ahhoz tartottam magam, hogy nem szólalok meg ezen az éjszakán.

- Csak fáj még.

- Mi? – tenyeremet finoman egy hosszú hegre tettem, éreztem, ahogy alatta még érzékeny a bőr.

- Egy tetoválás…

- Megnézhetem?

Ő már nem is válaszolt, csak hagyta, hogy megfordítsam a testét és meglássam azt, ami könnyeket hozott a szemembe...

Ismét egy újabb nap… egy újabb gyötrelmes, és szenvedéssel teli nap. Olyan szenvedéssel, ami ellen nem tudok semmi sem tenni. Hisz mit csinálhatnék? Ha lépnék, csak kárt okoznék, nem csak neki, de magamnak is. Fájdalmat okozni neki, pedig sosem szeretnék. Nem ismerem Őt, nem tudom, hogy mit kedvel, mit nem kedvel, mivel szokta szabadidejét tölteni. Nem tudom, hogy Ő milyen embernek gondol, fogalmam sincs, hogy egyáltalán fel figyelt-e rám, vagy sem. Egy átlagos pasi vagyok-e a szemében, egy olyan férfi, aki úgy sem lehet az övé, - hisz a betöltött szerepünk nem engedi meg -, vagy más szemmel néz-e rám, esetleg Ő is azt érzi-e, amit én?

Talán abszurd ez az érzés, ez a gondolat, ami mindig a fejemben kavarog, ha mellette vagyok, még sem tudok ellene mit tenni. Minden mosolya, minden egyes szó amit kiejt húsos ajkain, megváltás számomra. Tudom perverz lehetek, hisz nekem ilyen gondolataim nem lehetnének vele kapcsolatban, mégis mit tegyek? Bár csak 5 év van köztünk, ez a kapcsolat elveszett… Én tanár vagyok, Ő pedig a tanítványom. Már majd 2 éve tanítom, nap mint nap látom Őt, mi több külön órákat is tartok neki. Kínszenvedés, igen, ez az!

Emlékszem arra a pillanatra, amikor oda jött hozzám, és megkért, korrepetáljam Őt. Hogy mit éreztem az első közös óránkon? Bizseregtem, zúgott az agyam, összemosódtak a színek. Ahogy kezem kezére tettem, rám pillantott a hatalmas szemeivel és csak mosolygott. Úgy mosolygott, hogy én elsüllyedtem a gyönyörben, abban a csillogásban, ami a szemeiből áramlott. Ujjainkkal lassan érintettük meg a billentyűket, egy lassú dalt zongoráztunk, én a háta mögött álltam, és fölé hajolva játszottunk. Egy pillanatra megszédültem, bódító illata teljesen lebénított, csupasz nyaka hívogatta a tekintetem. Legszívesebben ajkaimmal hozzá értem volna, és gyengéden csókolgattam volna. De Ő mit szólt volna hozzá? Megijedt volna, vagy viszonozta volna a kedvességem?

Számtalanszor volt olyan perc, amikor úgy éreztem, „ Igen Bill, most jött el az idő, erős vagy, valld meg mit is érzel iránta! ” De ilyenkor realizáltam a dolgokat és úgy láttam, hogy az Ő érdekében nem tehetem. Hisz ha kiderül, mi is van köztünk, Őt is kirúgják az egyetemről, úgy ahogy engem is. Nem akarom, hogy haragudjon Rám, hogy soha többet ne lássam magam mellett… Inkább hallgatok, bármennyire is fáj. Mert igen, fáj! Úgy, mint eddig még semmi. Nem tudom szavakba foglalni, milyen rossz is hallgatni az érzéseimről, magamba fojtani, mi több úgy tenni, mint ha közömbös lenne számomra. Nem vagyok erős, úgy érzem, egyszer ki fogok törni… hogy lesz-e vissza út? Fogalmam sincs…

Július. 25.-e ! Ma van a vizsgája, több mint 100 ember előtt fog zongorázni. Még érzem ahogy reggel a tenyerembe helyezte jéghideg tenyerét, és félelemtől csillogó szemekkel újra és újra végig dúdolta a dalt. Azt a dalt, amit én írtam. Hogy neki? Azt hiszem igen. Abban a dalban kifejeztem minden egyes hozzá fűzött érzelmem, leírtam azt, amit nem merek kimondani. Azt hogy szerelmes vagyok belé, azt, ha lenne egyetlen lehetőségem, világgá kürtölném mennyire is szeretem. Mi volt a címe a dalnak? Zoom dich zu mir, ich zoom mich zu dir. Ez az egyetlen mondat mindig elgondolkoztat. Ha lépnék, vajon Ő is lépne? Ha bevallanám, kell nekem, talán Ő is megnyílna?

Fantasztikus és gyönyörű volt. Nem csak a játéka, hanem Ő is. Hosszú, hófehér selyemruhát viselt, haja bohókásan állt, vállát kecsesen tartotta. Éreztem az első sorban az illatát, hisz oda ültetett, azt mondta, erőt adok neki. Mikor eljött a refrén, féltem felnézni az arcára. Féltem hogy felkiáltok és bevallom mit is érzek. De Ő rám nézett és énekelve súgta azt, ami az én szívemben is dobogott. Kell nekem Ő, kell a lénye, a személyisége, a teste, a lelke…

Már az irodám ajtaját zártam, haza felé készülődtem. Tudtam, ezen a napon sem lesz erőm bevallani neki, gyáva féreg vagyok, egy olyan férfi, aki fél a visszautasítástól, attól, hogy majd nem fogják az érzéseit viszonozni. Meghallottam Őt, a zongoraszó kérlelően hívogatott a nagy terem felé. Kint tombolt a nyári zivatar, az eső cseppek vadul kopogtak a hatalmas üveg felületen, most mégis csak az a néhány dallam kötött le. Félve az ajtóhoz léptem és benyitottam. Ott ült a terem közepén egyedül a zongorával és játszott. Úgy mint még eddig soha. Sötét volt bent, csak a hold beszűrődő fényétől láttam az alakját. Lágyan mozgott a teste, teljes bele éléssel adta át azt, amit én is közölni akartam neki.

Nem tudtam mit tenni a feltörő vágyakozásom ellen, lassan megindultam felé. Lábaim önkéntelenül vittek előre, az agyam teljesen kikapcsolt, csak a szívemre hallgattam, ami azt dobogta szüntelenül, hogy: „Mond el neki, mond el neki.”

Már csak egy méter választott el bennünket. Ott álltam és képtelen voltam megszólalni. Csak felé nyúltam és megérintettem a vállát. Selymes volt és puha... Ő összerezzenve nézett hátra, bár nem láttam a szemeit, tudom hogy megijedt...

- Csak én vagyok az Anita. – szóltam gyengéden.

- Oh, Herr Kaulitz, teljesen megrémisztett. Ilyet többet ne csináljon, még bele halok.

- Én halnék bele, ha el kellene veszítenem Téged.

- Tessék?

Önkéntelenül nyögtem ki ezeket a szavakat, bele sem gondoltam a tartalmukba.

- Nem értem Önt, tanár úr.

- Nem is kell, hogy mindig értsük mit is mondunk.

Ő felállt és elém lépett. Ruhája meglibbent az ablakon besuhanó szellőtől, engem a hideg is kirázott. Ott álltunk, egyetlen szó nélkül. Vajon csak szavakkal lehet kifejezni, mit is gondolunk a másik iránt? Nem… ebben a pillanatban világosodtam meg, hogy nem. Érintéssel, mosollyal ugyanazt, mi több, többet át tudunk adni, mint szavakkal. Megpróbálkoztam hát én is csak a tetteimmel kommunikálni...

„ Halk sóhajok, ziháló szuszogás, őszinte és kedves mosoly, telt ajkak, gyönyörű tenger kék szemek. Egy nő, tele érzelmekkel aki szeretetet sugároz minden egyes mozdulatával, mosolya megváltás a férfi számára. Ujjai bársonyosan simítanak végig a kecses férfi háton, érintései őszinte szavakként hatnak. Még sosem volt részük a mennyei gyönyör ilyen magas fokú beteljesedésében, abban a mámorító kéjes lebegésben, ami jelen pillanatban most megbénította az egész testüket. Minden egyes kis terület a testükön szeretve volt, illetve szeretetet adott a másik fél számára. Ajkuk csókolta a másikét, ujjaik összefonódtak akár csak a testük. Megemelkedett mindkettejük teste, az orgazmus mámorító érzése belepte a testüket. Azt akarták hogy az utolsó együtt töltött perceik mámortól ittas legyen, lebegjenek egymás lényében, érezzék azt, amit eddig még soha. Hogy ne csak a testük, de a szívük is eggyé váljon, hogy egybe forrjon a lelkük is. Tudták hogy ilyen békességet, nyugalmat és mindenek felett összetartozást eddig még sosem éltek át. Csak most, ebben az izgató pillanatban. Megváltásként tört rájuk a mindent égető bizsergés, egyetlen perc kellett csak hogy végleg megszűnjön a világ. Többé már nem tudtak gondolkodni, csak érezni a másik lényét, sóhajait, nyögéseit. Vakító fehér rózsa szirmokkal teli út vezetett a beteljesedésig. Addig a beteljesedésig, ami mindig örömmel és megnyugvással tölti el a szívét. „

Bill izzadtan, verejtékező homlokkal riadt fel az álmából. Megint ugyanaz az álom. Ő és egy Nő. Egy ismeretlen Angyal, akinek a simogatását érzi, akinek a csókjai végig siklanak a testén. De nem látja az arcát, különös homály fedi. Csak elképzelni tudja a bőre tapintásából, teste gyönyörű ívéből. Már hosszú évek óta gyötri ez az álom. Bár a gyötör szó pozitív értelmével. Hisz minden este úgy fekszik le, bár csak végre meglátná az arcát, bárcsak hallaná Őt beszélni. De az évek folyamán még egyszer sem volt alkalma. Párkapcsolataiban nem tudott teljes értékű ember lenni, minden egyes gondolata csak az Angyala körül forgott. Így hívta csak Őt, Angyal. Hisz csak éjszaka száll le hozzá.

- Szia Tesó. Megint nem bírsz aludni? – Tom álmosan intett testvérének aki hajnal kettőkor belépett a konyhába.

- Ne is mond. Ugyanaz az álom. Ő és Én, újból együtt voltunk, éreztem ahogy a testem remegett a kéjtől. Izzadtam, lüktetett az alhasam miután még felébredtem. De nem láttam az arcát.

- Ha néznél pornót, biztos eltudnál valakit képzelni az Ő helyére.

- Nem akarok más Nőt, csak Őt. Nehéz megérteni?

- A 3. év után már igen. Bele fogsz bolondulni, minden egyes kapcsolatod miatta jutott a szakításig.

- Köszönöm hogy emlékeztetsz, már el is felejtettem. – ironikusan válaszolt, majd leült testvére mellé és rá nézett. – Pszichológushoz kellene mennem?

- Nem vagy Te őrült.

- Nem csak őrültek szoktak oda menni. Ki kell beszélnem magamból, kell hogy valaki meghallgasson.

- Én is itt vagyok.

- Te mindig kigúnyolsz, és viccet csinálsz az érzéseimből. Te ezt nem érted.

- Mert nem vagyok ilyen gyenge lelki világú. Gyere el egyszer Velem egy sztriptíz bárba, ott elfelednéd minden bajod. És amúgy is, egy férfi mit tud Neked segíteni?

- Nőhöz akarok menni, Ők sokkal empatikusabbak és érzelmesebbek. Hátha lesz valami tanácsa, hogy sikerüljön túl tennem ezen az álmon. De igazán nem szeretnék megválni ettől a gyönyörű… - itt elakadt a szava, kereste a megfelelő kifejezést. Bele pirult, és felállt a kanapéról. – Majd holnap elmegyek, szia.

Gyorsan elakart tűnni testvére mellől, képtelen lett volna befejezni a mondatát. Tom olyan könnyelműen fogja fel a gondolatait, érzéseit. Nincs tisztában azzal, hogy az a Nő mit is vált ki belőle valójában. Örömet, boldogságot akár csak néhány órára is éjszaka. Ha most reálisan gondolkodunk és nem a szívünkre hallgatunk, egy Angyal képes ilyen hatást gyakorolni egy földi emberre? Bill szerint, igen.

*

Másnap délben Bill már egy elit lakó negyed környékén sétált. Hatalmas napszemüvegjén vissza tükröződött a nap fénye, ajkai csillogtak a szájfénytől. Fekete ingje szívta magába a forróságot, de ez most nem érdekelte. Csak minél hamarabb elakart érni abba az irodába, ahol már egyeztetett egy időpontot a titkárnővel. Belépett a hűvös épületbe, majd a lifttel felment a 3. emeletre. 3. emelet? Jel lenne, hisz 3 éve vannak ezek az álmai? Butaság.

- Kérem fáradjon be, Angelina már várja önt.

Már megint. A neve rejtélyesen hasonlít az Angyal megnevezésre. Ahogy belépett az irodába, vissza lépett egy pillanatra. Megállt az ereiben a vér, ajkai kiszáradtak, feje lüktetni kezdett. Nem mert volna egy lépést sem tenni ha Angelina nem lép elé mosolyogva.

- Kaulitz úr?

Ez a hang, ez a báj? Fülében hosszú percekig csengett dallamos hangja, ami olyan gyengéd és lágy. Szemeibe néz, amiben látja saját magát, hisz olyan tiszták, és őszinték. Szemérmesen az ajkaira néz, gondolataiban már finoman ráharap és érzelmesen az uralma alá veszi. De hirtelen megrázza magát, nem gondolhat ilyenre, ez képtelenség.

- Igen, Bill Kaulitz. – nyögte halkan. Angelina a kanapéhoz vezetette, majd hellyel kínálta. Szembe leült vele, majd kecses lábait keresztbe tette és bele kezdett az ilyenkor szokásos monológba.

- Kérem, próbálja körül írni, hogy mi is az Ön problémája, milyen célból fordult hozzám, mit vár ettől a beszélgetéstől?

„Most valljam meg hogy Ő az a nő, aki már 3 éve minden este megjelenik az álmaiban, minden egyes alvással töltött pillanat égető kínszenvedés számomra?! Nem, ezt így képtelenség elmondani. Pedig Ő az, felismerem, annak ellenére is hogy az arcát eddig különös homály fedte. Érzem az édes, bódító illatát, mikor kezet fogott velem, végig szaladt a testemen ugyanaz a kéjes remegés, amit Ő szokott kiváltani, ahogy végig simít puha ujjaival a hátamon. Őrültnek, és perverznek gondolna, esetleg meg is bántanám. De éget a vágy, hogy újból, most már ténylegesen a karjaimba zárhassam, hogy remegő ajkaimat az Ő ajkaihoz préseljem. Ez abszurd.”

- Tudja, már több éve különös álom kerít hatalmába minden egyes éjszaka.

- Pontosan vissza tud emlékezni mi is zajlik le az álmában?

- Történt már Önnel olyan, hogy egy személy végig kíséri az életét, csupán csak az álmaiban?

- Helyet cseréljünk? – Angelina bájosan felnevetett, Bill ismerte ezt a csengő kacajt. – Ön szeretne engem kérdezni?

- Elnézést, csak…

- Nincs semmi baj. És hogy válaszoljak, igen volt már Velem ilyen. De hogy egy egész életen át, olyan még nem fordult elő. De ahogy kiveszem a szavaiból, magára nagy hatással van az az álom, esetleg negatív hatással bír?

- Így is mondhatjuk. A kapcsolataim sorra mentek tönkre miattam, nem tudtam elfeledni az álmaim főszereplőjét. Minden nőben csak Őt láttam, azokat a tulajdonságokat kerestem bennük is, mint az álmaim szereplőjében.

- Írja Őt körül, kérem. Először a belső tulajdonságait, utána pedig a külső jellemzőit.

- Szeretett Engem, éreztem azt hogy szeretve vagyok általa, bár sosem szólalt meg, mégis értettük egymást szavak nélkül is. Hatalmas szíve volt, ha napközben szomorú voltam, Ő az álmaiban mindig megvigasztalt, erőt adott.

- Értem, szóval úgy is mondhatjuk, hogy az álmaiban élt igazán. Hogy nézett ki?

- Az arcát mindig fény takarta el, csak apró részeket láttam. Kék szemei vannak, telt piros ajkai. Barna rövid haja mindig bohókásan állt, gyönyörű volt, mindig nevetett. Kecses teste van, hosszú combjai, bőre lágy tapintású. Mosolyognak a szemei, úgy ahogy Önnek is. Ön olyan mint az álmaim főszereplője, Ön az. – nyögte ki fájdalmasan, de őszintén.

Angelina feszélyezve érezte magát, Bill pillantásai égették a bőrét. A férfi nem jött zavarba, most valahogy nem volt egy cseppnyi ereje sem hogy a zavartság bármi nemű nehézségét is elviselje. Most csak ült Vele szemben, és mélyen a szemeibe nézett. Angelina-n is úrrá lett valami különös érzés, valami megmagyarázhatatlan kíváncsiság, és izgatottság. Csak meredten nézte ahogy a férfi ajkai megremegnek, ahogy az ujjai lassan az Ő arca felé szállnak. Bill lassan letérdelt a nő elé, és nem gondolva a következményekre illetve az elkövetkezendő percekre, ajkait Angelina ajkaihoz érintette. Eleinte csak apró félénk csókok követték egymást, de mikor Angelina vágytól szomjasan Bill után kapott, áthágtak a realitás határán. A nő valami földön túli vonzódást érzett a férfi után, ép válaszok nem hagyták volna el a száját, ha valaki arról kérdezné, hogy mi is zajlik le most a szívemben, a testében. Égtek mindketten, Bill a mennyekben érezte magát. Az ajkak, a tapintások most már valódi értelmet nyertek, az álmai már nem csak kósza képzelgések.

Most már valódi pillanatok…

„ Hangos sikítás szakad fel a fülemben, érzem ahogy minden egyes hang az agyamig hatol. Lüktet a fejem a sok szótól, ami egy pillanat alatt ér el a tudatomig. „Szeretlek, te vagy az egyetlen férfi a világon.” „Ha nem leszel az enyém, megölöm magam, csak Te tehetsz boldoggá.” „ Senkié sem lehetsz, csak az enyém.” Minden egyes perc ilyen üzeneteket küld az elmém felé, úgy érzem megőrülök. Nincs egy csendes perc sem, hangok ezrei üldöznek. Próbálom védeni magam, kikapcsolni az agyam és csak tenni a dolgom, de egyszerűen képtelen vagyok. Úgy érzem magam mint egy robot, akit emberek irányítanak. Mosolyom már gépiesen hat, érzem hogy a szívem már másként ver. Zakatol minden egyes sikoly után, nem érzek mást, csak őrült tempót. „Előre Bill, gyerünk folytatnod kell, Neked bizonyítanod kell.” Mindig csak ezt hallom, de érzem hogy lassan elveszek. Elveszek a rengetegben, eltűnök a világból, már nem leszek a régi Bill Kaulitz. Ha vissza pörgethetném az időt, mindent másként tennék. Ha lett volna szabad akaratom, ha lett volna bátorságom kitörni ebből a börtönből, most nem tartanék itt. Nem érezném azt hogy el kell menekülnöm a világ elől, nem lenne az agyamban az a képtelen és abszurd dolog, hogy „Bill, ennyi volt, vége mindennek.”

Napról napra csak eluralkodott a testemen és az elmémen az őrület.
„Ki vagyok én?” „Ki mosolyog álszentként vissza a rajongókra?” „Ki próbál mindig tökéletes lenni?” ÉN, Bill Kaulitz.

Most másként kérdezem.

„Ki az, aki már csak szerepet játszik?” „Ki az aki minden egyes éjszaka úgy fekszik le, hogy reméli már sosem ébred fel?” „Ki akar végleg megszűnni?” ÉN, Bill Kaulitz.

Van – e még esélyem hogy a régi énem legyek, hogy tudjak őszintén mosolyogni, egyáltalán ÉREZNI?! Fogok – e még valaha is az az egyszerű és gyermeki srác lenni, vagy örökre ez az idegen és magába forduló férfi leszek?! Változni akarok, de egyszerűen nincs lehetőségem. Gyenge vagyok, úgy mint eddig még sosem. Érzem ahogy az erő elszáll minden testrészemből, nem érzékelem a külvilágot, csak azt a tompa zsibbadást a testemben.

Agyamba lassan egy képtelen kép úszik be. Mi lenne ha örökre eltűnnék, ha nem gondolva semmire megszűnnék? Lenne - e esélyem hogy talán a mennyben önmagam legyek, és talán úgy éljek ahogy mindig is szerettem volna? Ha lenne egyetlen esélyem hogy mindent elölről kezdhetnék, azt szeretném, ha ismeretlenként születnék, és élhetném a szürke de mégis átlagos életem. Félek, hogy minden egyes pillanat csak közelebb visz a beteljesületlen életemhez.

Érzem ahogy ujjaim önálló életre kelnek, és egy kis doboz felé szállnak. Nem látom igazán a nevét, de nem is érdekel a jelenlegi állapotomban. Csak azt tudom hogy Ő képes kikapcsolni, Ő képes a fájdalmaimat enyhíteni. Ő általa talán végre elnyerem az álmom, azt hogy végre örökre megszűnjek a világ szemei elől, azt hogy elgyengülve alá hulljak egy talán szebb világnak. Kicsi, apró bogyók gurulnak a lábaim elé. Halvány kék színük vonzzák a tekintetem, olyanok mint a kis eső cseppek. Azok az eső cseppek amik a földet táplálják, és újult erővel látják el, de engem majd finom zsibbadással és reszketéssel fognak eltölteni. Jég hideg ujjaim közé veszek egy kis golyót, és ámulva nézem körbe. Egy ilyen apró dolog hatalmas dolgokat, akár vissza fordíthatatlan következményeket tud elő idézni. Talán sosem fogok felébredni, talán sosem fogom többé a felkelő nap melegét érezni a bőrömön, talán már csak a sötétség és a rideg valóság fogja ölelni a testem. De már nem érdekel, már semmi sem érdekel. Ajkaim remegve várják, hogy megérezzék az altató furcsa, keserű ízét, a hányinger kerülget, de mégis túl akarok esni rajta. Végre aludni akarok, hosszú, de mégis nyugodt álomba akarok esni.

Milyen védtelen lennék, ha csak lebeghetnék, ha csak a szívem zakatolna mint egy átkozott gép, mégis a testem már hullna és hullna a sötét, mély világba. Nyújtanám a kezem a megváltó ég felé, de tudom hogy Isten eltaszítana magától, hisz én is eltaszítottam magamtól az életet. A menny kapui bezárulnának előttem, az utolsó megnyugvást nyújtó hely is kizárna. A pokol égető tüzét nem tudnám elviselni, ott végleg meghalnék.

*

DE NEM !!!

Nekem még élnem kell, hisz itt van Tom, aki az életet jelenti számomra. Hogy lehetek annyira önző, hogy csak magamra gondolok, hogy lehetek olyan gyáva hogy csak menekülni akarok? Harcolnom és küzdenem kell saját magamért, és a jövőmért. Az nem lehet, hogy egy őrült gondolattól vezérelve fel rúgjak mindent, és a hátam mögött hagyjak mindenkit. Élnem kell, ki kell tartanom hisz a szeretteim mindennél többet jelentenek. Nem gondolhatok örökké csak magamra, nem lehetek olyan képmutató, hogy hátra hagyok mindent. Bár fáj a testem, éget a szívem, mégis tűrnöm kell. Fogaimat össze szorítva próbálok küzdeni a kis hang ellen, ami még mindig csak azt súgja, „Bill, Neked menned kell, nem maradhatsz”. Próbálom minden megmaradt erőmmel a világosságot elérni, magam mögött akarom látni a sötétséget. Ismét fényt akarok, értelmet az életnek, boldog mosolyokat, perceket. Ölelő karokat, amik sosem eresztenek, halk szavakat amik azt súgják, „Maradj Bill, szeretlek.”

A falhoz csaptam az összes kék golyót, majd sírva rogytam le a padlóra, őrült voltam, hogy akár a halál gondolata is megfordult a fejemben. Még mindig reszketek, de már nem a félelemtől és a haláltól, hanem attól a boldogságtól, hogy élek, hogy nem dobtam el magamtól a legfontosabb kincsemet. Érzem ahogy még szaporán lüktet a fejem, de tudom hogy már nem lesz semmi baj. Most már nem szabad hátra néznem, most már nem lehet a sötét halál gondolatát kergetni ami talán elhozná a végső megnyugvást, most már csak az égre, a csodás világos égre szabad tekintenem, ami egyszer úgyis magához hív, de akkor már tényleg mennem kell. De tudom, most még feladatom van.

Szeretnem kell az embereket, hogy magamat is szeretni tudjam!!! „

Hangosan dübörögnek a habok, a sziklák falát kegyetlenül ostromolják. A sötét éj magányába burkolózott a hold, gyéren világítja meg a tájat. A szél hűvös cseppeket szállít a levegőben, minden egyes pillanat a természet ajándéka. A sötétség magába nyeli a fájdalmat, a szomorúságot, az éj megoldás lehet. Hangok, gondolatok ezrei cikáznak végig a tájon és egy férfi agyán. Ott áll, a több száz méteres szirtek egyikén, lába alatt a végtelenség, és talán a halál. Arcára fagytak a könnyek, az óceán illata csak még jobban marja gyönyörű arcát. Már nem tud sírni, már úgy érzi nincs miért sírnia. A könnyei elapadtak, az elméje már nem képes a múlton gondolkodni. Most csak a jelen van számára, a sötét és félelmetesen jelen. Végtagjai remegnek, szempillái fel s alá repkednek, mellkasa vadul ver. Izzadt testén forró hullámok söpörnek végig, a levegő jég hideg lehelete mégis fázóssá teszi Őt. Nem szólal meg, egyszerűen képtelen egy hangot is kiejteni száraz ajkain, csak a végtelenségbe bámul. A tekintete már rég elvesztette a csillogást, a reményt, mindent ami tovább éltette volna Őt. Egyedül van, szívét már semmi sem melegíti, elveszette azt az ember, aki nélkül már nincs értelme tovább élnie. Képtelen nélküle lélegezni, minden egyes sóhaj fájdalmas neki az elvesztett személye nélkül. Ő jelentett számára mindent, az életet, a levegőt, a boldogságot. Minden egyes mosolya, hangja lágy csengése életet lehelt a testébe, erőt adott a folytatásra. De most, hogy már nincs Ő, képtelen tovább menni ebben az életben. Elveszett a lelke, a jövője, minden egyes magányosan töltött pillanat csak a szívébe mar. Emlékszik, amikor gyermek korukban remegő testtel bújtak össze ha jött a vihar, szemüket szorosan szorították, úgy ahogy egymás testét is. Vidám nevetésük betöltötte az utcák csendjét, minden egyes hang amit Ők kiejtettek, megnyugvás volt a másik számára. De most már késő, vége van mindennek. Ő a hibás, Ő taszította el magától, sértő szavai véget vetettek az életének. Pedig sosem tudott volna ártani Neki, hisz az életet jelentette számára. Azt az életet, amit együtt kezdtek, 9 gyönyörű hónap csak az övéké volt édesanyjuk védő hasában. Ott senki sem bántotta Őket, ott nem kellett a külvilággal foglalkozniuk. Szerethették egymást, hisz egyek voltak, de a hosszú évek eltaszították Őket egymástól. Hangos kiabálások, könnyes szemek, vádaskodások vezettek egyikük halálához. Féltek bevallani egymásnak, hogy mennyire szükségük van a másik szavaira, nyugtató simogatásaira és öleléseire. Saját maguk szakították el a kettejük közt lévő köteléket, kapcsolatot, szenvedtek de még sem álltak egymás elé, még sem vallották meg őszintén, hogy egymás nélkül elvesznek. Utolsó találkozásukkor nem pillantottak egymásra, pedig ha tudták volna hogy az lesz az utolsó alkalmuk, hogy egymás szemeibe nézzenek. Haraggal a szívükben sétáltak messze egymástól, a távolság felemésztette Őket. Nem is sejtették azokban a pillanatokban, hogy már csak a mennyország lesz az a hely, ahol megnyugvást fognak találni, ahol újra szerethetik egymást, úgy mint két test, két szív de egy lélekben. Most eljött az az idő, amikor újra találkozni fognak, amikor a szívük ismét egybe forrhat, mint abban a gyönyörű 9 hónapban. Egyek lesznek a világ fölött, ahol minden olyan szép.

A férfi felnézett a sötét égre. Tudja, hogy testvére őrző szemei azt parancsolják, hogy ne vessen véget az életének. De a testvére nem tudja, hogy számára az életet Ő jelenti, és ahol Ő van, Neki is ott kell lennie. Legyen az az égető pokol, vagy az a csodás menny. Minden egyes pillanat csak egyre közelebb hozza Őket egymáshoz, már csak néhány lépés a hatalmas szikláról és mindennek vége, mégis minden újra születik. Csak apró milliméterek választják el a végtől, a tátongó mélységtől, ahonnan a lelke majd felszáll testvéréhez.

- Remélem egyszer meg tudsz bocsátani Nekem, szeretlek Tom.

A hangja elszállt a sötét felhők közé, a teste pedig alá hullt a megváltó mélységbe. Véget ért az élete a Fekete hajú Hercegnek, mégis most született újra, Testvére mellett a mennyekben.

Sok ember sok véleménnyel van róla. Egyesek semmibe veszik tehetségét, mások kinevetik Őt a külseje miatt, vannak olyanok is a gyűlölködve gondolnak a személyére. Én sosem voltam olyan, aki a külső jegyek szerint ítél meg valakit, ezért Őt sem a kinézete alapján könyveltem el magamban. Inkább hosszú hónapok során próbáltam egy kicsit bele látni a mindennapjaiba, és megpróbálni a lehetetlent, hogy részese legyek az életének. Talán furcsán hangzik, de ez így igaz.

Próbáltam egy reális képet alkotni a személyéről, úgy éreztem hogy eléggé ismerem már Őt. Az a sok kedves szó, azok a pillantások mind mind levettek a lábamról. Megbabonázott egy pillantásával, nem is kellettek a szavak. Látni, hogy milyen érzelmesen adja elő a dalokat, hallani ahogy a hangja elcsuklik a torkát mardosó könnyektől, nekem mindennél többet jelentettek.

Bármennyi időt is töltöttem azzal, hogy minden kis gondolatát megfejtsem, úgy érzem hogy még sem sikerült. Egy élet kevés lenne ahhoz, hogy megfejtsem ezt a férfit, hisz minden apró rezdülése más és más dolgot sugall. Próbáltam az érzéseit feltárni, elképzelni, hogy valójában mit is érez, de rá kellett jönnöm, hogy Ő több mint egy megoldandó feladat.

*

Két arca van… van egy Bill Kaulitz, és van egy Média által alkotott Bill Kaulitz. Az évek folyamán sajnos csak a Média Bill-t tudtam megismerni, azonban egy szombati este alkalmával volt szerencsém az igazi, érzékeny és sebezhető Bill Kaulitzot is megismernem. Bár csak ne kellett volna felismernem, hogy milyen álarcot tartott eddig maga előtt, bárcsak valahogy segíteni tudtam volna neki. Az a megtört, és fájdalmas arc örökké előttem fog lebegni, ahogy láttam a könnyektől áztatott arcát, és tudtam hogy egy áldozat. A siker áldozata…

2009, augusztus. Forró szombat este van, Berlin egyik híres szállodájának megnyitója. A gyönyörűen feldíszített üveg kolosszus csillog a pompától emberek százai jöttek, hogy megünnepeljék a méltán híres tervező által kivitelezett épületet. Én sem hagyhattam ki, hisz édesapám alkotása mindez, így érthető ha én is a party egyik kiemelt vendége vagyok Számos sztár tette tiszteletét, ezek között a Tokio Hotel. Leplezett boldogsággal fogadtam a hírt, hogy itt lesznek kamaszkorom egyik legmeghatározóbb emberei, azok akik mindig boldoggá tettek, azok akiknek sokat köszönhetek a dalaiknak és a vidámságuknak köszönhetően. Van egy férfi közülük, aki a szívemhez nőtt. Bill Kaulitz, a 20 éves énekes megdobogtatta a szívemet.

A negatív kritikákat félre téve, csak a saját megérzéseimre hallgatva cselekedtem azon az éjszakán. Rengeteg ember próbált meggyőzni arról, hogy ezek a srácok már azok akik régen voltak, megváltoztak, alattomosak lettek. De nem hallgattam Rájuk, csak mentem az elképzeléseim után. Tudtam hogy senki sem akadályozhat meg az álmaim megvalósításában.

Nem számítottak a figyelem felhívó jóslatok, miszerint teljesen kifordultak magukból ezek a srácok, nem lehet Rájuk ismerni, a csillogás egy visszataszító burkot öltött köréjük. Hittem bennük, nem akartam csalódni ezekben a férfiakban. Főleg nem Billben…

Félve léptem melléjük a bárpulthoz, ahol már egy egy üveg erős Vodkával mulatták az idejüket. Első pillantásra letaglózott a látvány, gyönyörűek voltak. Egyesével végig pillantottam az arcukon, és tüzetesen szemügyre vettem Őket. Tom az eddig megismert kisfiús bájával próbált levenni a lábról egy lányt, furcsa volt Őt ilyen szituációban látni. Georg és Gustav David Jost-tal és többi producerükkel társalgott. Vidámnak tűntek és felszabadultnak, gátlások nélkül szakadt fel belőlük egy egy hangosabb nevetés. Úgy éreztem hogy felhőtlen boldogságban élnek, csillogás az egész életük. De amikor Bill arcára néztem, megdermedtem. Ő nem ilyen a képeken, Ő mindig nevet és mosolyog, olyan mint egy kis mosoly manó. Mi történt Vele? Szemei szomorúan pillantanak a semmibe, nincs az a fény bennük, amibe bele szerettem. Mi történt Billel? Nem akarom hogy valaha is szenvedjen. Hogy segíthetnék Neki?

-Sziasztok. Hagy mutatkozzak be, Anita vagyok, a tulajdonos lánya. Hogy érzitek magatokat?

-Köszönjük, nagyon jól. Hangulatos a szálloda, nagy sikeretek lesz, ha már csak a bevételek szempontjából is nézzük. – kicsit meglepett David Jost pénz orientált válasza, ezért talán egy kicsit furcsa arcot vághatta – Gyere, foglalj helyet Nálunk. Bill, ülj arrébb egy kicsit.

A szívem hevesen kezdett dobogni, nem gondoltam hogy egy pillanat leforgása alatt már is a közelükbe kerülhettem. Bill felnézett Rám, biccentett egyet a fejével, majd helyet adott maga mellett. Ez idő alatt már Tom is felhagyott az aktuális partnerével és hozzám fordult.

-Mit rendelhetek Neked?

-Csak egy narancslét.

-Nem iszol? – kérdezte fátyolos tekintettel Georg

-Nem igazán.

Kellemetlenül éreztem magam, főleg David jelenléte miatt. Félre érthető pillantásokat küldött felém, majd Billt megbökve az asztal alatt a fülébe súgott valamit, mire mind ketten felálltak és távoztak néhány percre az asztaltól. Ez idő alatt a többi három srác már aktívabb volt a beszélgetés terén, igaz hogy már spiccesek voltak, de igazán aranyosak voltak. Valahogy így képzeltem el Őket. Tom apró szexuális töltetű bókjai mind mind jól estek, sosem éreztem úgy hogy túl lépett volna egy bizonyos határt. Gustav igazi gentlemanként viselkedett, bár halk szavú volt, mégis jó társaságnak bizonyult. Georg viccei néha már fárasztónak bizonyultak, sajnos nem tudtam igazán jókat nevetni rajta. Már csak azért sem, mert zavart, hogy Bill és David olyan hirtelen eltűnt. Szerettem volna a közelében lenni, érezni az illatát, hallani a hangját, amit még soha életemben nem volt alkalmam hallani élőben. Féltem hogy valami baj történt, de megnyugodtam, amikor ismét megpillantottam Őket felénk közeledni. Bill Rám mosolygott, mire a szívem megtelt boldogsággal.

-Anita, körbe vezetnéd Billt az épületbe?

David kérését kicsit meglepőnek találtam, de első szóra igent mondtam Neki. Elköszöntem a többiektől, majd Bill felé indultam el. Egy mosolyt erőltetett az arcára, majd a karját felém nyújtotta és én bele karoltam. Lüktetni kezdett a fejem, és kiszáradt a szám az izgatottságtól. Nem gondoltam hogy valaha is lesz alkalmam ilyen közel érezni magam hozzá, megérinteni Őt, mi több hallani édes hangját.

-És hogy jött az ötlet, hogy egy szállodába fektessetek be?

-Apa rengeteg kapcsolata révén merült fel ez az ötlet, illetve úgy gondoltuk, hogy egy családi befektetés mindig biztos alapot fog nekünk nyújtani. Ezek mellett pedig, rengeteg munkalehetőséget tudunk így kínálni az embereknek.

-Szép gondolat.

-Ti hogy vagytok?

-Mármint a Tokio Hotel?

-Igen. Turnézni fogtok az elkövetkezendő hónapokban? Nagyon sokan várják világszerte.

-Köztük Te is, ugye? – megállított, majd maga felé fordított. Két tenyerét az arcomra tette, és hirtelen egy apró puszit nyomott az ajkaimra.

Ijedten húztam hátra a fejem, nem is tudom hogy mi zaklatott fel jobban. Az hogy ilyen hirtelen „letámadt”, vagy az, hogy attól a férfitól kaptam egy pici puszit, akit a világon nagyon tisztelek és szeretek. Mélyen a szemembe nézett, megbabonázott ismét. Félénken elmosolyodtam, féltem a reakciójától. Nem akartam, hogy egy kislánynak nézzen, aki az első puszi után visítva szalad körbe köbre, azt szerettem volna, hogy egy igazi nőként tekintsen Rám. Itt áll az a személy, akire már hosszú évek óta várok, és 18 éves létemre Róla álmodozom és fantáziálok. Erre tessék, itt áll velem szemben, néhány lépésre és megpuszilt. Valahogy nem így képzeltem el Őt, a gondolataimban mindig félénknek és visszahúzódónak írtam körül, azt hittem hogy a gyermeki izgatottság lepi el a testét, amint egy nővel kerül egy légtérbe. Úgy látszik, én is tévedhetek. Most pozitív vagy negatív csalódás ért-e, azt még magam sem tudom.

-Finom puszi volt?

Hangja lágyan csengett, ujjaival végig simított az ajkaimon. Nyeltem egy nagyot, és hogy leküzdjem a fejemben cikázó őrült kis gondolatokat, közel hajoltam hozzá és bele suttogtam a fülébe.

-A legfinomabb amit adhattál.

Egy remegő, de mégis magabiztos mozdulattal az arcához bújtam, majd lágyan az ajkaira tapadtam. Éreztem ahogy a karjai a derekam köré fonódnak, majd még szorosabban a testéhez húz. Egy pillanatra elhúzta a fejét, nem tudom mit csinálhatott hisz csukva voltak a pilláim. Ő oldalra nézett, mire egy férfi határozottan bólintott, és a fejével a közeli ajtóra biccentett. Újból forró ajkaival az enyéim után kapott, és eddig ismeretlen vággyal és hévvel kezdtünk szenvedélyesen csókolózni. Finoman tolni kezdett – csípőjét szorosan az enyémhez nyomva – majd egy ajtót kinyitva, a szálloda egyik lakosztályába kerültünk. Fura tekintettel realizáltam a helyzetet, miszerint Bill épp a francia ágy felé tol. Ha egyetlen kérésem lehetett volna régebben, ami teljesült volna, én azt kívántam volna, hogy egyszer Bill ölelő karjai között szerelmeskedjünk. De most, hogy ilyen közeli ez a pillanat, - ami lehet hogy meg is történne -, inamba szállt a bátorságom. Sosem voltam az a nő, aki a férfiak első szexi mosolyára az ágyukba mászik, Nekem van tartásom és egy erkölcsös nőnek érzem magam. Bár ez a helyzet most hatalmas teherként nyomja a lelkem, hisz a szívem ellenkezik a szex ellen, azonban a testem egyértelmű jeleket ad. Zihálva szuszogok a fülébe, mire Ő csak még megállíthatatlanabb lesz. Csókjait átvezeti a nyakamra, miközben kezei vékony koktél ruhám alatt kezdenek finom simogatásba.

-Hé, hé… Bill! Egy kicsit lassíts.

-Te is szeretnéd, érzem! Ahogy megremegsz alattam, ahogy sóhajtasz.

Most erre mit mondjak? „Igen Bill, én is akarlak.” vagy „ Ne érj hozzám, nem vagyok egy könnyűvérű nő, akit bármikor megkaphatsz.”

Lassan eltoltam a fejét a nyakamtól, majd a szemeibe néztem. Hogy mit olvastam ki belőlük? Már nem azt a macsó, levakarhatatlan mosoly csillogott bennük, mostanra félénké, és megszeppenté vált. Éreztem ahogy a tenyere izzad, mikor megsimogatja az arcom, szíve hevesen dobog.

-Te nem szeretnél érezni?

-Bill mi történik Veled?

Csak ennyit volt erőm kinyögni, majd ellöktem magamtól. Ő nem ilyen, Ő folyton az érzelmességéről és a gyengéd oldaláról mutatkozik meg az interjúk során. Azt hangoztatja, hogy nem híve az egy éjszakás kalandoknak, undorodik az alkalmi szextől. Akkor most mégis mi ütött belé? Hazugság volt minden egyes szava, ennyire félre ismerte volna Őt az egész világ? Ez nem az a Bill akibe én bele szerettem, ez a Bill ijesztő számomra. Naiv liba voltam, hogy hittem az édes szavaknak?!

-Gyere vissza kérlek, nem leszek erőszakos Veled. – lassan megindult felém, de én csak ijedten lépem hátra

-Undorító vagy! Te nem ilyen vagy a riportok alatt, hogy változtál meg ennyire? Azt hittem, hogy Neked nem a szex az elsődleges célod, ha megismerkedsz egy lánnyal, de látom Te is ugyanolyan vagy mint az összes többi férfi. Csalódtam benned, el sem tudom mondani, hogy mennyire egy szánalmas alaknak gondollak, aki csak hülyíti a fanokat a romantikus énjével.

-Kérlek.

-Ne merj hozzám érni, undorodom Tőled.

Szomorú és meggyötört arca félelemmel töltött el. Mélyet sóhajtva rogyott le az ágyra, majd az arcát tenyereibe temette. Hosszú percekig csak néztem Őt, teljesen ledermedtem. Hallottam ahogy halkan szipogni kezd, majd könnyei utat törnek az arcán. Első reakcióm kicsit cinikus lehetett, ál könnyeknek hittem Őket.

-A sírásoddal nem enyhítesz meg.

-Teljes szívemből kérek bocsánatot, gusztustalanul viselkedtem, ne neheztelj Rám. Kérlek ne bánts Te is, fáj. Nagyon fáj már.

Hangosan felzokogott, figyelmen kívül hagyva, hogy én is mellette állok. Még sosem láttam férfit így sírni, megrázó volt. Már csak azért is, mert egy olyan ember sír, akinek sokat köszönhetek, akit eddig erősnek és legyőzhetetlennek gondoltam. Most pedig védtelen, és sebezhető. Szorító érzés fogott el, elfeledve az előbb történteket, letérdeltem elé és halkan kérdeztem őt.

-Miért sírsz Bill? Már nem haragszom Rád, csak mérgemben mondtam olyan csúnyát.

-Jogosan undorodsz Tőlem, hidd el én is ugyanígy gondolok magamra.

-Ne utáld magad, Neked is lehetnek szükségleteid, minden férfinak szüksége van testi kapcsolatra.

-De nem ilyen hazug kapcsolatokra. Én ezt már nem bírom tovább folytatni. Kikészülök, roncs leszek. Legszívesebben elmenekülnék a világ elől, és az árgus szemek elől.

-Mi a baj Bill? – finoman felemeltem könnyes arcát és a szemeibe néztem

-Nem vagyok önmagam. Csak egy bábú vagyok, akit irányítanak. Az életem olyan mintha egy börtönbe lennék zárva, egyszerűen ki akarok már végleg törni ebből a fogságból és szerepjátékból. Nem csodálom, ha megutálsz azért amit tettem, nem is érdemlek mást. Évek óta csak árnyéka vagyok a saját életemnek, teljesen megváltoztam.

-Mond el Bill, ezt mire érted? Mi mindig mosolyogni láttunk, sosem voltál összetörve.

-Azért mert nem lehetett. A legjobb arcomat kell mutatni, minden producerem azt várja Tőlem, hogy csillogjak, hogy hazudjak a fanoknak és az egész világnak. Nem akarják hogy megszűnjön a figyelem irántunk, mindent elkövetnek hogy fent tartsák az érdeklődést. Ez az egész David ötlete volt. Amikor elhívott pár percre, akkor adta ki az „utasítást”, hogy le kell Veled feküdnöm. Hidd el, még sosem vetemedtem ilyenre, hogy kihasználjak egyetlen nőt is, de most megfenyegetett. Bekameráztatta ezt a szobát és a folyosón is volt egy fotós is. Végig vette, ahogy mi csókolózunk és ahogy ide bejöttünk. David pénzorientált, nem érdekli más csak hogy meg gazdagodjon.

-Abból a pénzből Ti is kiveszitek a részeteket.

-Kit érdekel már a pénz, a legmocskosabb dolog a világban. Hogy megszerezzük, mindent elkövetünk érte, hazudunk, színjátékban veszünk részt, megtagadjunk saját magunkat.

-Ha nem érdekel az anyagiak, akkor mégis miért hódolsz be Davidnak? Miért nem lázadsz fel ellene? Én úgy ismertelek meg, hogy egy céltudatos, akaratos és magabiztos férfi vagy!

-Nem Anita. Gyenge vagyok, és puhány. Látod, itt sírok előtted, ez nem a gyengeségre vall? Nyugodtan nevess ki…

-Az a férfi nem gyenge, aki kimutatja az érzéseit, hisz képes vállalni a gyengeségeit. Igen is bátor vagy. Sokat jelentesz Nekem, bár nem ismerlek, hisz az eddigi életed ezek szerint hazugságokból épült fel, de segíteni akarok Neked. És tudod mit?

Felálltam, majd körbe néztem a szobában majd amikor megláttam a lámpa mögé rejtett kis kamerát, a földhöz vágtam és rátapostam. Feltéptem az ajtót, és a fotóst felpofoztam. Hisztérikának tűnhettem, de muszáj volt „megbosszulnom” a Billt érő sérelmekért.

-Ezt igazán nem kellett volna, bajba fogsz kerülni.

-Szerinted érdekel, ha bajban vagy?

-Szeretnélek megölelni.

Most először láttam fényt a szemében, elé léptem mire Ő gyermekien hozzám bújt.

*

Valóban színjáték lenne az élete? Valósak a feltevéseim, hogy egy „áldozat”, akit bábuhoz hasonlóan kezelnek? Fájdalmas ebbe bele gondolni is, hisz melyik ember tudja elviselni, ha gátolják a szabadságában? Sokan azzal is jöhetnek, hogy Bill választotta ezt az életformát, most már viselje a következményeket. Nem tudom igazán, mi is az igazság, van-e okunk a félelemre, hogy egyszer Bill így „végzi”. Meggyötörve, fájdalommal teli arccal és gátlásokkal. Én a legjobbakat kívánom Neki is és többi srácnak is, remélem akik igazán szeretik Őket és kitartanak mellettük, azok a nehéz időkben is mellettük lesznek. Hisz nincs is jobb érzés, mint számítani valakire, aki ha még nincs is mellettünk, mégis érezzük a szeretetét.

Betartotta az ígéretét a fiú... angyallá változva lejött a lányért és elvitte magával. Már messze repülnek a sötét éjszakában, szorosan ölelik egymás testét. A nő fájdalomtól meggyötört arcán már nem látszanak a könnyek, gyönyörű arcán a boldogság örömkönnyei csillognak. Egyetlen szerelme eljött érte, mindent feláldozva csak azért hogy együtt legyenek... Meseszép angyal lett szerelméből. Arca hófehéren tündököl a sötétségben, szemei csillognak a boldogságtól,hogy Kedvese végre vele van. Hatalmas szárnyaival öleli át a lányt, ezzel is oltalmazva a törékeny testét és lelkét... A lány sosem gondolta volna, hogy szerelme hű marad az ígéretéhez és angyal képében meg fog jelenni előtt... azt gondolta, hogy csupán csak egy gyermeteg fogadalom lesz, ami az idő múlásával semmivé lesz. De nem így történt... a fiú fentről kémlelte szerelme életét, egy pillanatra sem vesztette szem elől. Ő már készen állt, hogy elrepüljön érte és megszabadítsa a bűnös világtól, és egy szebb, nyugodtabb álomvilágba röpítse. Most is odatartanak... már nincs sok hátra, már látják a mennyei világosságot és nyugalmat...Életük utolsó éjszakai repülésével elérték a várva várt örökké tartó boldogságot. Bill mégjobban magához húzza szerelmét, szárnyaival védelmezően öleli körül...Vége a szenvedésüknek, vége a kínzó magánynak, eggyé lettek ezen az éjszakán...
Egy halk suttogást hallottak életük utolsó pillanatában: "Soha többé nem válunk el..."

Csipkeszegélyes arany estélyi ruhák, hét országra szóló színvonalas bálok, cilinderes főurak… minden estére egy-egy mulatság. Hogy is lehetne máshogy a mesékben?! Minden meseszereplő elnyeri az örök boldogságot, máshogy nem is végződhetnének az ilyen történetek. A szegény sorból kiemelkedni akaró legény elindul a nagyvilágba, hogy megtalálja a boldogságát. Persze a boldogság eléréshez sok akadályon kell átvergődnie. Szembe kell szállnia a gonosz boszorkányokkal, és a 7 fejű sárkányokkal… minden bátorságát és tehetségét össze kell gyűjtenie, hogy elnyerje az örök boldogságot. Vagyis a  Királykisasszony kegyeit… Így van ez minden tündérmesében és a végkifejlet is ugyanaz… a boldogság. De csak a mesékben… sajnos…

Hogy is van ez a XXI. Században? Kik is a XXI. Század gonosz boszorkányai, és 7 fejű sárkányai? Egyáltalán vannak-e még ilyenek? Persze hogy vannak…bármennyire is fájdalmas kimondanunk, MI vagyunk azok. Különböző akadályokat  és nehézségeket állítunk magunk elé. Sok esetben a rögeszméinkkel, vagy begyepesedett szokásainkkal állítunk falakat magunk köré, amikből nagyon nehéz kitörnünk. Mi tesszük nehézzé az életünket, így sajnos nehézkes  megtalálnunk a végkifejletet, az örök boldogságot. Sokszor megtagadjuk a kedvező kisebb lehetőségeket, ehelyett inkább csak a fényes sikerre összpontosítunk. Pedig mennyivel szebb néhány apró kis öröm, ami hosszú munka árán lesz a miénk; mint a kezünkbe hullott „főnyeremény”!? Nekünk is szegény legényt kellene például venni, vagyis hosszú rögös úton kellene bejárnunk a boldogsághoz vezető utat…

Hát ez a tündérmese a XXI. században. Kicsit ijesztő ez a kép, de nem lehetetlen teljesíteni. Csak bízzunk magunkban, és higgyük el hogy mi is elnyerjük a „Királykisasszony kegyeit” …

Reménykedjünk, hogy mindenkire vár valahol az örök boldogság, a szerelem…

Újból egy szokványos este. Sikoltozó fanok, eufórikus hangulat, dübörgő hangfalak... Ez az életünk, már több mint 3 éve.Minden álmunk valóra vált...nem panaszkodhatok, több millió szerelmes szó, több ezer sikítozó lány... mégis hiányzik valami. Üres az életem...Ki gondolná hogy a mindig mosolygós Bill Kaulitz szenved? Sokan kinevetnének, ha tudnák hogy miért fáj a szívem, mert igenis fáj a szívem!!! Miért olyan nehéz megtalálnunk a nagy Ő-t? Miért???"

- Ahogy Tom mondaná, már megint érzelgős pöccsé változtam.- sóhajtott fel szomorúan Bill, majd az éjjeli szekrényére tette a naplóját. Körül nézett a szobájában, csak egy álló lámpa szolgáltatta a fényt... a ruhái szanaszét feküdtek a padlón, nem volt kedve rendet rakni... mostanában valahogy semmihez sincs kedve! Vett egy mély levegőt, majd lehunyta a szemeit, és álomba szenderült...

- Miért könnyes az arcod? - szólt egy lágy női hang. Bill felriadt, majd idegesen nézett körbe a hotel szobájában

- Ki van ott?

- Csak én vagyok...

- Te jó ég... biztos hallucinálok, ez csak egy álom.

- Nem álmodsz, most ébren vagy. - szólt újból a hang.

- Ki vagy Te?

- Az angyalod...

- Az angyalom? Nekem nincs angyalom, és nem is léteznek angyalok.

- Dehogynem, hisz most is egy angyallal beszélgetsz! Mi a baj Bill? Miért sírtál az előbb?

- Nem sírta, csak könnyes volt az arcom, ez nem ugyanaz. De mit magyarázkodom egy angyalnak? – nevetett fel keserűen majd visszafeküdt az ágyba és újból lehunyta a szemét. Lágy fuvallatot, majd egy gyengéd simogatást érzett az arcán… - Ez Te voltál?

- Igen…

- De miért nem látlak? Én látni szeretnélek…

- Nem lehet Bill, mi nem mutatkozhatunk emberek előtt!

- De akkor az előbb hogy érezhettem a simogatásod?

- Túl sokat kérdezel… - nevetett fel az angyal

- Ne nevess ki, nem szép dolog.

- Tudom, bocsánat! Mond el hogy mi bánt, én meghallgatlak!

- Magányos vagyok, nincs senki aki szeretne… - súgta rekedtesen majd a térdeit felhúzva , ráhajtotta a fejét

- Ne mondj ilyeneket. És Tomék, és az anyukád? Rájuk nem gondolsz?

- Nem rájuk értettem… nincs szerelmem akihez hozzábújhatnék esténként, aki átölelne ha szomorú vagyok. Ez tudod mennyire fáj? Minden este eszembe jutnak ezek a gondolatok, és teljesen elérzékenyülök. Tudom hogy nem férfias dolog, de sokszor sírok éjszakánként!

- Nyugodtan sírj csak, megkönnyebbülsz tőle.

- Nálatok ez hogy van? Neked van szerelmed?

- Igen, van.! Te vagy az! Minden angyalhoz hozzárendelnek egy földi embert, és Őt kell szeretnünk. Már születésed óta veled vagyok.

- Te vagy a szerelmem?

- Nem Bill… nem én vagyok! Csak te vagy az én szerelmem, én nem vagyok a Tied! Neked egy földi lányt kell szeretned. Hidd el, idővel megfogod találni Őt!

- De addig mit csináljak? Értsd meg angyalom, hogy szükségem van egy ölelésre, simogatásra… úgy érzem, hogy elveszek ezek nélkül. – csordult ki az első könnycsepp, majd lassan végig folyt a puha arcán- Simogass meg kérlek, úgy mint az előbb! Annyira jó esett az érintésed. – kérlelte halkan, de nem kapott visszajelzést – Angyal itt vagy még? Kérlek gyere vissza értem! Én is veled akarok menni, vigyél magaddal! Egyedül nem fogom kibírni, szükségem van rád… szépen kérlek! Nem bírom már ki a magányt, félek, segíts nekem! – zokogott fel hangosan, majd kicsapódott az erkély ajtó, és a függöny magasra libbent… elment Bill angyala… Örökre…

- Mi lett volna ha angyalként születek én is? Mi lett volna, ha…? Segíts…

( Senki sem tudja hogy Bill mit gondol… vajon tényleg magányos, most is? Sokszor gondolkozom ezen a témán… hogy lehetek-e / lehetünk-e olyan önzők, hogy a gyűlölködésünkkel, fenyegetéseinkkel próbáljuk kimutatni a nemtetszésünket egy esetleges „barátnő” hallatán?! NEM! Nincs jogunk ehhez, bármennyire is fáj, és nehéz beletörődnünk, Billnek is kell egy Szerelem… hiába álltatnánk magunkat, hogy biztos boldog… nem hiszem… társ nélkül senki sem boldog. Szükségünk van valakire… és Billnek… erre gondoljuk, amikor elkezdünk gyűlölködni egy „ barátnő ” hallatán…)

Álom vagy valóság? Teszem fel mindig magamnak ezt a kérdést, ha Rád gondolok.

Valóságnak olyan abszurdnak és lehetetlennek tűnik, álomnak olyan valóságos és igaz.

Sajnos az álmaink sokszor nem válnak valósággá. Pedig mennyire szeretnénk....

álmodnánk egy arcot, egy testet, egy hangot, és másnap ott ébredne mellettünk.

Nem takarná többé homály az arcát, nem tűnne olyan távolinak és megfoghatalannak!

Csak ott lenne mellettem, hozzá bújhatnék, megölelhetném, megpuszilhatnám.

Sokszor álmodozunk egy ilyen személyről, aki mindig velünk van és feltétel nélkül szeret bennünket.

Miért ilyen kegyetlenek az álmaink? Miért csapnak be, miért álltatnak bennünket?

Talán nincsenek rá válaszok... felesleges keresnünk Őket. Az álmaink ilyenek...

néha kegyetlenek, néha kegyesek. Szomorúak és vidámak. Ellentétesek mint az élet és a halál,

a világosság és a sötétség. Ezek az ellentétek éltetik a Földet és az emberiséget. Ha nem lennének

ezek az ellentmondásos érzések, érzelmek akkor minden egyhangúvá válna. Képzeljük csak el...

milyen lenne csak a valóságban élni, ami annyi nehézséget és kihívást állít elénk? És most nézzük a

másik oldalt... milyen lenne csak az álom világban lebegeni, ami gyönyörű de mégis elképzelhetetlen,

földöntúli. Hányszor volt már velünk olyan hogy megálmodtunk valamit/ valakit, és másnap nem teljesült a

tudatalatti képzelgésünk? Sokszor... nagyon sokszor. De az embereknek lételeme az álmodás, amikor egy

másik világba szállhatnak, ahol olyan emberekkel találkozhatnak, akikkel a valóságban nem...

Nekem ilyen vagy Bill Kaulitz. Egy álom ami sosem válhat valósággá... ezért várom az éjszakákat hogy hátha

találkozom ismét Veled, hátha érezhetem újból a finom illatod...Mert csak ott lehetünk együtt, az álmainkban.

Hisz tudod a valóság kegyetlen hozzánk, nem engedi hogy együtt legyünk... ezért szeretem az álmainkat.

Mert akkor egymáséi lehetünk....

December 24.-e van. Gyönyörű ebben az évben a tél, igazi fehér karácsonyunk van. Férjemmel, és két gyermekemmel úgy érzem, hogy békés és boldog karácsonyunk lesz.

-Kicsim! – hallottam Bill suttogását magam mellett – Jó reggelt!

-Szia! – köszöntem rekedtes hangon, majd lassan kinyitottam a szemeimet. Meglepődve néztem kedvesemre aki már melegítőnadrágban, nagy kabátban és egy kötött sapiban guggolt az ágyam mellett.

-Hát te meg? – könyököltem fel az ágyban, majd egy puszit adtam az ajkaira

-Korán kidobott az ágy… és hogy hasznosan töltsem a reggelem elmentem a pékségbe. – mosolygott, majd mellém ült

-Oh és mi finomat hoztál?

-Neked sajtos pogácsát, Emilynek és Danielnek pedig kakaós csigákat!

-Meg is nézem őket! – kászálódtam ki a paplanok közül

-Hagyjad! Most néztem meg Őket és még édesen aludnak. – húzott az ölébe és egy puszit adott az arcomra

-„Jó jeggelt” – hallottunk Daniel kiabálását és futását

-„Vájj meg endem isz” – sikította Emily is, majd egy pillanat múlva berontottak a hálószobánkba

-Oh a mami kicsi kincsei. – mosolyogtam el magam és magamhoz öleltem gyermekeimet. Daniel 5 éves, Emily pedig 3 éves… Áldott jó gyerekek. Egy rossz szavunk se lehet Billemmel… életvidám, édes gyerekek.

-„Hagy bújjunk be hozzátok papíííí” – lógott Emily apja nyakán

-Tudod mit kicsim! A papi felhozza ide nektek a reggelit, és majd itt megesszük… De csak ha a mami is megengedi! – nevetett felém

-„Jécci mami” – bújt hozzám Daniel… Tipikus családi kép… a kislány apás, míg a kisfiú anyás

-Hát most az egyszer! – egyeztem bele. Amíg Bill lent a konyhában összekészítette a reggelit, addig mi befészkeltük magunkat a takaró alá és vártuk a papit.

-Itt is vagyok! – lépkedett óvatosan Bill a hatalmas tálcával, rajta 4 habos kakaóval és a péksütikkel. Szépen, lassan megeszegettük a reggelinket. Nem kellett sem az oviba, sem a munkahelyre sietni…

-Na és mit szeretnének csinálni az én kis gyerkőceim? – kérdezte Bill, majd elkezdte csikizni a kicsiket… Nagyon jól elvoltunk… szeretem az ilyen pillanatokat…amikor egyikünknek sem kell sietnie… csak elhülyéskedünk a gyerekekkel

-Ó, most jut eszembe ! – kaptam a fejemhez – Az ajándékokért most kell elmennem.

-Jajj, ne már kicsim. – szomorkodott Bill

-Gyorsan elmegyek érte, és jövök is haza hozzátok!

-Elmenjek én? Már úgy is felvagyok öltözve… csak kocsiba ülök és már megyek is.

-Áh nem kell köszi… Te már elmentél a reggeliért…majd én elmegyek. Egy fél óra és itthon is vagyok! – gyorsan felkaptam magamra egy egyszerű, de meleg ruhát és visszamentem a hálóba

-Fogadjatok szót apucinak! – adtam egy puszit a gyermekeimnek, férjemnek pedig egy csókot

-„Vájunk mama” – mondta Daniel, majd bekapcsolta a mesecsatornát. Bill gyorsan kikísért a garázsba

-Szeretlek! Nagyon vigyázz az úton, lehet hogy még le van jegesedve. Reggel még olyan volt.– húzott magához és megcsókolt

-Rendben, vigyázok magamra! Szeretlek! – simogattam meg az arcát, majd beszálltam a kocsimba és elhajtottam. Épp a kedvenc dalomat dúdolgattam vezetés közben, amikor arra lettem figyelmes hogy egy fekete terepjárós férfi idegesen dudál mögöttem…Hagytam is hogy megelőzzön… nem akartam feltartani… ez volt az én hibám. A férfi körültekintés nélkül hajtott mellém, a jeges úton megpördült a tengelye körül, majd a szembejövő nyerges kamionnal frontálisan ütközött… Minden egy pillanat leforgása alatt történt. A kamion pótkocsija lesodort az útról engem is elsodorva és én az árok csapódtam… Innentől kezdve minden kiesett nálam. Nem érzékeltem a külvilágot, nem tudtam hogy mi történik körülöttem…

-Tom! – szólt bele Bill kétségbe esett hangon- Anita.- és elcsuklott a hangja

-Mi van Bill? Mi történt?

-Anitának balesete volt a sztrádán. – kapkodta a levegőt - És most műtötték, de kómába esett. – sírta el magát

-Atya ég! Azonnal megyek… a gyerekek hol vannak?

-A szomszédoknál… szegénykéim annyira megijedhettek… - szipogta

-Melyik kórházban vagytok? – Tom

-A Szent Annában…

-5 Perc és ott vagyok.

-Jól van… de nagyon vigyázz magadra. – tette le Bill a telefonját. Ez idő alatt az orvos beszélt Billel és megengedte neki hogy bent maradhasson velem…

-Itt is vagyok Bill ! – toppant be Tom a kórtermem ajtaján

-Hogy van Anita? – lépett közelebb az ágyamhoz

-Kómába esett… - mondta maga elé bámulva

-Sajnálom. – hajtotta le a fejét – Az orvosok mit mondtak?

-Semmit… - mondta élettelenül. – Várjunk! Ez az egy megoldás van… várni és várni, amíg felébred. Ha egyszer még felébred szegény! – tört ki belőle a sírás

-Jajj Bill – ölelte magához öccsét- Fel fog ébredni, hidd el!

-Megkérhetnélek valamire?

-Persze mond csak.

-Emilyéket elvinnéd magatokhoz néhány napra?

-Ez természetes. Sarahval vigyázni fogunk rájuk! Behozzam őket?

-Igen… de csak hogy elmondjam hogy most mi történik velünk!

-Biztos Bill?

-Igen. – mondta határozottan majd elköszönt testvérétől, aki egyből is ment a gyerekekért. Este 7 óra körül toppant be Sarah és Tom a kicsikkel a kórterembe. A gyerekek ahogy meglátták az apjukat, egyből futásnak indultak.

-„Sia papííí” – ölelte át apja nyakát Emily

-Szia kicsi bogaram! – simogatta meg lány arcát, majd fiát is magához ölelte

-Most jól figyeljetek a papira! – guggolt le eléjük , majd vett egy nagy levegőt- A maminak és nekem itt kell maradnunk néhány napra.

-„De mijért?” – kérdezte kétségbe esett arccal Daniel, majd az ágyam mellé sétált és a kis kezét az én kezemre tette

-Nagyon elfáradta anyuci és sok alvásra van most szüksége.

-„De otthon is ajudhatna” – felelte Emily majd Ö is az ágyamhoz sétált

-Itt lesz a legjobb anyucinak… - mondta Bill el – el csukló hangon – Úgyhogy most néhány napra Tom bácsiékhoz fogtok költözni.

-„Én nem akajok” – pityeregte el magát Emily – „Én a mamival sejetnék lenni”

-Jajj édesem… ne sírj! Mit szólna a mami, ha látná, hogy az Ő kis hercegnőcskéje pityereg? – nyugtatta Bill kislányát és letörölgette apró könnyeit

-„Emily… anyucinak most aludnia kell… a papi megmondta!” – szólalt meg Daniel

-Igen kicsi fiam. – ölelte meg gyermekeit, majd egy-egy puszit adott gyermekeik arcára – Daniel nagyon vigyázz a kishúgodra.

-„Úgy lesz apuci!”

-Gyertek kicsikéim – szólalt meg Sarah aki eddig az ajtóban állt – Ideje hazamennünk… biztos fáradtak vagytok már.

-„Ájmos vagyok máj… de a mamit akajom!” – nézett könnyes szemekkel Emily, majd Sarah karjaiba vette és megnyugtatta. Szegény nagyon össze lehetett zavarodva… nem értette hogy most mi zajlik körülötte

-„Papi bejöhetünk majd holnap anyucihoz?” – kérdezte Daniel miközben Tom adta rá a kis kabátot

-Persze, kisfiam… - ölelte még egyszer magához kisfiát majd kislányát – Megígéritek, hogy jól viselkedtek Sarah néniéknél?

-Igen. – felelték egyszerre

-Hát… akkor szia Bill. – adott 2 puszit Sarah, majd Tom is odament

-Vigyázunk a gyerekekre és nyugodj meg… Anita fel fog ébredni! – mondta halkan majd megölelte az öccsét

-„Sép ájmokat mami” – mondták egyszerre a kicsik majd integettek és kiléptek a kórteremből

-Szerelmem… - nézett könnyes szemekkel rám, és leült az ágyam mellett lévő székre – Nem hagyhatsz itt engem… a gyerekeket! Szükségünk van rád. – fogta meg hideg kezem, majd megpuszilta a kézfejem. Próbálta visszafojtani a belülről kínzó sírást… de nem bírta. 1000 számra hullottak a könnyei…

-Annyi minden szépet éltünk meg… nem lehet hogy most vége legyen a szerelmünknek. – suttogta

Emlékszel a találkozásunkra? Azt mondtad olyan volt mint egy mese. Egy operabálon találkoztunk… eszem ágában sem volt elmenni. De anya rábeszélt! És elmentem… Ahogy megláttalak abban a csodaszép fehér ruhádban, elállt a lélegzetem. Az arcodat egy kis maszk fedtem épp úgy mint az enyém! De tudtam, hogy gyönyörű arcra találok majd a maszk alatt. Amikor felkértelek egy táncolni, Te félve mondtál „Igen”- t. Még most látom magam előtt, ahogy óvatosan leveszem rólad a maszkot, és megpillantom ragyogó szemeidet. Még életemben nem láttam olyan gyönyörű, őszinte szemeket… Én félve engedtem, hogy leleplezd arcom. Nem tudtam, hogy miként fogsz viselkedni. Tartottam attól, hogy megismersz, mint a Tokio hotel énekesét… de Én azt akartam, hogy úgy nézz rám, mint egy átlagos fiúra. Amikor megpillantottál, láttam a szemedben, hogy Te már az első pillanatban felismertél. És mikor az először csókoltalak meg a csillagos ég alatt, azt mondtad: „Fekete hercegem”. Egyből beléd szerettem… - törölgette a könnyeit

Emlékszem, hogy mennyire vártad az esküvőnk napját! – mosolyogta el magát – Bár azt mondtad hogy megelégszel egy kicsi esküvővel is, de Én azt akartam, hogy mindig emlékezz arra a napra. A templom telis – tele volt a kedvenc virágoddal, a fehér rózsával. Ahogy apuddal megjelentél, a szívem teljesen megállt… lélegzetelállítóan gyönyörű voltál. Mint egy angyal… Az eskető pap beszédét alig bírtuk kivárni… mindig egymásra mosolyogtunk mint két ovis. Tisztán emlékszem arra a napra, amikor Te kijelentetted hogy Én milyen ovisan szeretlek. Nem sértődtem meg, hiszen igazad volt… Úgy óvtalak mindentől, mint egy kis ovis a maciját! Úgy szerettelek, és szeretlek mint egy ovis… Csak Te kellesz nekem. Bármi is történjék Te örökké szent leszel nekem… - simogatta meg a kézfejem és egy pici puszit adott a homlokomra

Eszembe jut Daniel születése is. Aznap volt a turnésorozatunk utolsó állomása. Te azt mondtad, hogy maradjak Veled… mert szülni fogsz. Megálmodtad az előző éjszaka. De még 3 hét volt a szülésig… biztos voltam hogy még vár egy picit Daniel. Épp a koncert kellős közepén voltunk, amikor a fülemre mondták a jó hírt. A hangom elcsuklott a boldogságtól, énekelni sem tudtam. Tomék ijedten néztek rám, a fanok ledöbbentek. Pár másodperces csönd után, félve de magabiztosan belesuttogtam a mikrofonomba: „Te jó ég… szülünk! ” Majd hatalmas könnyekkel vágtáztam le a színpadról és padlógázzal hajtottam a szülészet felél. J Te már bent feküdtél a szülőszobában mikor beértem. Gyorsan rám aggatták a rémes orvosi göncöket. Zöld ruhacipő, az a kiállhatatlan ruha, maszk és a fejemre az-az idétlen bigyó… de nem érdekelt hogy úgy nézek ki mint egy bohóc. Odaálltam melléd és megfogtam remegő kezed. Nyugtatni próbáltalak, de nem sikerült… minden tolófájás után erősen markoltad a kezem. Ájulás közeli állapotba kerültem, hiszen a vérkeringést végleg kiszorítottad belőlem… de már semmi sem érdekelt, amikor meghallottam, hogy felsírt a mi kisfiunk. – könnyezett meg ismét

-Nem mehetsz el közülünk! Élned kell még szerelmem! Mi lenne velünk nélküled? Ha meghalnál én is utánad mennék… nem bírnám elviselni a keserű magányt. A gyerekeknek anyukára van szükségük… egy édes anyukára aki mindig velük lesz. Emilykém is annyira össze volt zavarodva… nem értette, hogy az Ő anyuciákájának miért kell most bent maradnia…

Emlékszel, hogy mennyire szerettünk volna egy kislányt Daniel mellé? Minden álmunk egy kislány volt. Az 5. házassági évfordulónkra elvittelek egy kis szigetre… aminek az volt a neve hogy Szent Emily. Csodás egy hetet töltöttünk ott… csak mi voltunk ott és senki más. Mindvégig egymással foglalkoztunk. Kényeztettük, ölelgettük, pusziltuk egymást. Ott, a kis mesebeli paradicsomban fogant meg Emily. Éreztük azon az éjszakán, hogy ismét szülők lettünk… És mikor megszületett, nem adhattunk neki más nevet, mint ahol megfogant…

-De nem is fárasztalak. Remélem hallottad, amiket most Neked mondtam. Hiszek abban, hogy ott fent segít majd Isten nekünk – kulcsolta imára kezeit – Szép álmokat szerelmem. – fölém hajolt, egy gyengéd puszit adott az ajkaimra, majd kezemet fogva elaludt.

-„Persze hogy hallottalak Picim… minden szavaddal erőt adtál, hogy felébredjek, és újra veletek legyek. Soha sem hagynálak itt tieteket! Hisz szeretlek Titeket!

– gondoltam tudat alatt, majd hatalmas erőt véve magamon, alig érezhetően de megszorítottam kedvesem puha kezeit és kinyitottam a szemeim. Szerelmem könnyekkel küszködve nézett rám, elmosolyodott és hálát adott az égnek, hogy élek…

Talán nem is kellett szebb ajándék Billnek ezen a karácsonyon… hisz Kedvese új életet kapott az égiektől…

"Csak egyetlen nap" ... hallották újra s újra azt a hangot. Teljes nyugalom volt a világban,

nem voltak értelmetlen viszályok,háborúk; nem létezett harag, erőszak... csupán csak Ők

voltak. Ők és senki más ezen a világon. Az utolsó szerelmes pár, akiknek még

megadatott egy utolsó nap... már csak egy napjuk van, és végleg elvesznek. Isten teremtette

az első emberpárt és Isten fogja eltűntetni az utolsó két embert is. Egy fiút és egy lányt...

Egy hatalmas hegy tetején ülnek. Körülöttük csak a tenger és semmi más. Lábaikat a mélybe

lógatják, kezeikkel szorosan fogják át a másik testét. Az égkék tenger felett narancsosan izzó

égitest úszik... a Nap. Ha ez alábukik a tükörsima vízfelületnek, akkor vége! Megszűnik az élet...

már csak óráik vannak hátra. Mindketten tisztában vannak a sorssal... egyszer véget kell hogy érjen

a történetük. De hisz mit tehetnének a sors ellen? Hatalmasabb és erősebb náluk, képtelenek

felvenni vele a harcot. De nem is akarják... Ők boldogok így! Boldogok hogy Isten nekik szánta

az utolsó perceket az Életből; boldogok hogy Ők halhatnak meg utoljára; boldogok mert itt vannak

egymásnak. Betartották az ígéretüket... halálig tartó örök hűséget fogadtak egymásnak!

-Látod a Napot Bill ? Egyre kisebb lesz... - súgta remegő, könnyektől áztatott arccal a lánny. Szerelme

karjai közé bújt, és a nyakához simult. Utoljára érezni akarta azt a finom bőrt, azt az édeskés illatot

amely már annyiszor megigézte Őt. Gyengéden megpuszilták egymást és az összekulcsolt kezükre

néztek...

-Nem kell félned Életem... bár közeleg a vég, nem szabad szomorúnak lenned. Emlékezz a rengeteg

együtt töltött szerelmes pillanatra! Csak húnyd le a szemed és én újból elrepítelek életünk legszebb

perceihez...Ne félj, csak emlékezz...

Lassan álomba szenderültek. Képzeletükben újból átélték a csodálatos életüket, újból érezték a másik

simogatását... mire felébredtek, már nem látták a vöröslő Napot. Angyalként repültek a hófehér

felhők között...Boldogok voltak,hisz a halál után is egymáséi lettek. Véget ért az utolsó napjuk a Földön...

"Csak egyetlen napotok volt..."