Love is more important than anything else in this world.

/ 1.       

A közelgő 40.000 látogatóért <3 *-*

Ismét egy újabb nap… egy újabb gyötrelmes, és szenvedéssel teli nap. Olyan szenvedéssel, ami ellen nem tudok semmi sem tenni. Hisz mit csinálhatnék? Ha lépnék, csak kárt okoznék, nem csak neki, de magamnak is. Fájdalmat okozni neki, pedig sosem szeretnék. Nem ismerem Őt, nem tudom, hogy mit kedvel, mit nem kedvel, mivel szokta szabadidejét tölteni. Nem tudom, hogy Ő milyen embernek gondol, fogalmam sincs, hogy egyáltalán fel figyelt-e rám, vagy sem. Egy átlagos pasi vagyok-e a szemében, egy olyan férfi, aki úgy sem lehet az övé, - hisz a betöltött szerepünk nem engedi meg -, vagy más szemmel néz-e rám, esetleg Ő is azt érzi-e, amit én?

Talán abszurd ez az érzés, ez a gondolat, ami mindig a fejemben kavarog, ha mellette vagyok, még sem tudok ellene mit tenni. Minden mosolya, minden egyes szó amit kiejt húsos ajkain, megváltás számomra. Tudom perverz lehetek, hisz nekem ilyen gondolataim nem lehetnének vele kapcsolatban, mégis mit tegyek? Bár csak 5 év van köztünk, ez a kapcsolat elveszett… Én tanár vagyok, Ő pedig a tanítványom. Már majd 2 éve tanítom, nap mint nap látom Őt, mi több külön órákat is tartok neki. Kínszenvedés, igen, ez az!

Emlékszem arra a pillanatra, amikor oda jött hozzám, és megkért, korrepetáljam Őt. Hogy mit éreztem az első közös óránkon? Bizseregtem, zúgott az agyam, összemosódtak a színek. Ahogy kezem kezére tettem, rám pillantott a hatalmas szemeivel és csak mosolygott. Úgy mosolygott, hogy én elsüllyedtem a gyönyörben, abban a csillogásban, ami a szemeiből áramlott. Ujjainkkal lassan érintettük meg a billentyűket, egy lassú dalt zongoráztunk, én a háta mögött álltam, és fölé hajolva játszottunk. Egy pillanatra megszédültem, bódító illata teljesen lebénított, csupasz nyaka hívogatta a tekintetem. Legszívesebben ajkaimmal hozzá értem volna, és gyengéden csókolgattam volna. De Ő mit szólt volna hozzá? Megijedt volna, vagy viszonozta volna a kedvességem?

Számtalanszor volt olyan perc, amikor úgy éreztem, „ Igen Bill, most jött el az idő, erős vagy, valld meg mit is érzel iránta! ” De ilyenkor realizáltam a dolgokat és úgy láttam, hogy az Ő érdekében nem tehetem. Hisz ha kiderül, mi is van köztünk, Őt is kirúgják az egyetemről, úgy ahogy engem is. Nem akarom, hogy haragudjon Rám, hogy soha többet ne lássam magam mellett… Inkább hallgatok, bármennyire is fáj. Mert igen, fáj! Úgy, mint eddig még semmi. Nem tudom szavakba foglalni, milyen rossz is hallgatni az érzéseimről, magamba fojtani, mi több úgy tenni, mint ha közömbös lenne számomra. Nem vagyok erős, úgy érzem, egyszer ki fogok törni… hogy lesz-e vissza út? Fogalmam sincs…

Július. 25.-e ! Ma van a vizsgája, több mint 100 ember előtt fog zongorázni. Még érzem ahogy reggel a tenyerembe helyezte jéghideg tenyerét, és félelemtől csillogó szemekkel újra és újra végig dúdolta a dalt. Azt a dalt, amit én írtam. Hogy neki? Azt hiszem igen. Abban a dalban kifejeztem minden egyes hozzá fűzött érzelmem, leírtam azt, amit nem merek kimondani. Azt hogy szerelmes vagyok belé, azt, ha lenne egyetlen lehetőségem, világgá kürtölném mennyire is szeretem. Mi volt a címe a dalnak? Zoom dich zu mir, ich zoom mich zu dir. Ez az egyetlen mondat mindig elgondolkoztat. Ha lépnék, vajon Ő is lépne? Ha bevallanám, kell nekem, talán Ő is megnyílna?

Fantasztikus és gyönyörű volt. Nem csak a játéka, hanem Ő is. Hosszú, hófehér selyemruhát viselt, haja bohókásan állt, vállát kecsesen tartotta. Éreztem az első sorban az illatát, hisz oda ültetett, azt mondta, erőt adok neki. Mikor eljött a refrén, féltem felnézni az arcára. Féltem hogy felkiáltok és bevallom mit is érzek. De Ő rám nézett és énekelve súgta azt, ami az én szívemben is dobogott. Kell nekem Ő, kell a lénye, a személyisége, a teste, a lelke…

Már az irodám ajtaját zártam, haza felé készülődtem. Tudtam, ezen a napon sem lesz erőm bevallani neki, gyáva féreg vagyok, egy olyan férfi, aki fél a visszautasítástól, attól, hogy majd nem fogják az érzéseit viszonozni. Meghallottam Őt, a zongoraszó kérlelően hívogatott a nagy terem felé. Kint tombolt a nyári zivatar, az eső cseppek vadul kopogtak a hatalmas üveg felületen, most mégis csak az a néhány dallam kötött le. Félve az ajtóhoz léptem és benyitottam. Ott ült a terem közepén egyedül a zongorával és játszott. Úgy mint még eddig soha. Sötét volt bent, csak a hold beszűrődő fényétől láttam az alakját. Lágyan mozgott a teste, teljes bele éléssel adta át azt, amit én is közölni akartam neki.

Nem tudtam mit tenni a feltörő vágyakozásom ellen, lassan megindultam felé. Lábaim önkéntelenül vittek előre, az agyam teljesen kikapcsolt, csak a szívemre hallgattam, ami azt dobogta szüntelenül, hogy: „Mond el neki, mond el neki.”

Már csak egy méter választott el bennünket. Ott álltam és képtelen voltam megszólalni. Csak felé nyúltam és megérintettem a vállát. Selymes volt és puha... Ő összerezzenve nézett hátra, bár nem láttam a szemeit, tudom hogy megijedt...

- Csak én vagyok az Anita. – szóltam gyengéden.

- Oh, Herr Kaulitz, teljesen megrémisztett. Ilyet többet ne csináljon, még bele halok.

- Én halnék bele, ha el kellene veszítenem Téged.

- Tessék?

Önkéntelenül nyögtem ki ezeket a szavakat, bele sem gondoltam a tartalmukba.

- Nem értem Önt, tanár úr.

- Nem is kell, hogy mindig értsük mit is mondunk.

Ő felállt és elém lépett. Ruhája meglibbent az ablakon besuhanó szellőtől, engem a hideg is kirázott. Ott álltunk, egyetlen szó nélkül. Vajon csak szavakkal lehet kifejezni, mit is gondolunk a másik iránt? Nem… ebben a pillanatban világosodtam meg, hogy nem. Érintéssel, mosollyal ugyanazt, mi több, többet át tudunk adni, mint szavakkal. Megpróbálkoztam hát én is csak a tetteimmel kommunikálni...