Adam úgy reagált az aznap történt eseményekre, ahogy sejtettem. Alattomosan és sunyin somolygott, miközben az orra alatt az „Én megmondtam!” mondatocskát ismételgette. Természetesen tudtam, hogy nem szabadna annyira elragadtatnom magam, hogy máris visszapottyanjak a rózsaszín ködbe, mégsem tudtam parancsolni magamnak. Talán az, hogy egy hónap sem volt elég (bár nem ez nagy idő) ahhoz, hogy elfelejtselek azt jelentheti, hogy még mindig akarlak  annak ellenére is, ami történt. Nem tudom, hogy reagálnál arra, ha máris megbocsátanék. Megbecsülnél? Tisztelnél? Erre azt hiszem, csak akkor kapom meg a választ, ha egy esélyt adva  bizonyítani tudsz nekem.

Adam a lelkemre kötötte, hogy ha komolyan gondolom a veled való újrakezdést, akkor ne halogassam a vallomásom. Ne futtassak veled felesleges köröket, hisz a szándékod úgy is ki fog derülni, amint ismét közel engedlek magamhoz. Megígértem neki, hogy megfogadom a tanácsát, hisz semmit sem szerettem volna jobban, mint újra a karjaidban lenni és onnan folytatni mindent, ahol abba hagytuk (az újbóli csalódástól való félelmem azonban mindig visszahúzott a realitás talajára).

Másnap reggel görccsel a hasamban keltem. Féltem az elkövetkezendő óráktól, azonban a legnagyobb félelmem még mindig az volt, hogy meg fogom bánni a neked adott esélyem. Mégis túl kellett tennem magam ezen rigolyámon, hisz egyre csak közeledett a találkozásunk időpontja. Délelőtt kaptam egy sms-t tőled, amiben megírtad, hogy délután négy órakor – ha én is ráérek-, felveszel a társasházam előtt. Természetesen ráértem, hisz azt a napot kaptam szabadnapként Frau Mona-tól. Így hát egy könnyű ebédet követően elkezdtem készülődni. Le akartalak nyűgözni, így egy vékonyabb szoknyát, virágos blúzt és egy magas sarkú cipőt húztam magamra. Pontban 4 órakor megszólalt a kaputelefon, nekem pedig egy hatalmasat bukfencezett a gyomrom. Úgy éreztem magam, mintha életem első randijára mentem volna…

Az utolsó lépcsőfokokat már ingatag léptekkel tettem meg, hisz a jól ismert illatod azonnal elkábított. Ott álltál a legalsó lépcsőfokon, kezeid között egy hatalmas virágcsokorral. Fonataid egy hófehér fullcap alá voltak rejtve, felsőtested és lábaid egy világosabb farmer ing és farmernadrág fedte. Nem tudtam nem észre venni az izmos mellkasod, és a kemény bicepszeid. Mondanom sem kell, hogy mindennél jobban vágytam arra, hogy karjaid közé szoríts és végre szenvedélyesen megcsókolj.

Gyönyörűm… Megilletődve haraptad el a szó végét, félhettél, hátha nem gondolom-e túl korainak az ilyesfajta becézést. Természetesen nem találtam annak, így halványan elmosolyodva eléd léptem, mire felém nyújtva a csokrot átvettem Tőled.  Néhány percen belül már az autódban ültünk, és arról kérdeztél van-e valami kívánságom, ahova el szeretnék menni (bár amikor utoljára találkoztunk azt mondtad, hogy teázni viszel, de úgy látszik azt szeretted volna, ha én választom ki a helyet). Nem jutott semmi érdemleges az  eszembe, így maradtam a teaháznál.

A megszokott kis boxunkban foglaltunk helyet, majd miután rendeltünk magunknak egy-egy gyümölcsteát hosszan egymásra pillantottunk. Láttam, hogy kerested a megfelelő szavakat, őrlődtél, mit is mondhatnál, éreztem, hogy nehéz most neked. Épp ezért finoman megfogtam az  asztalon heverő egyik kézfejed, majd ujjaimmal erősen megszorítottam azt. Hatalmasra nyílt  mogyoró barna szemeiddel Rám pillantottál, majd mikor Tőlem egy halványt mosolyt kaptál Te csak ennyit súgtál: Istenem.

Biztos voltam abban, hogy nem hitted el mi is történik most, erre a legjobb bizonyíték a hitetlenkedő arckifejezésed és a szapora pulzusod volt, amit tisztán éreztem az ujjaim alatt. Ülj ide, kérlek! Alig, hogy kimondtam, máris felpattantál és el nem engedve az ujjaim átjöttél az én kanapémra, hogy mellém ülve várd, mit is fogok lépni. Sejtig ható boldogság öntött el, ahogy újra karjaid közé bújva megérezhettem azt, milyen is, mikor igazán kellek neked. Azt a vágyakozó, szeretetéhes, ragaszkodó ölelést nem lehet semmi mással összetéveszteni. Köszönöm, köszönöm, köszönöm! - fújtattad nehézkesen.

*

Visszacsöppentünk a jelenbe. A közös történetünk első fejezete azzal a momentummal kezdődött, hogy mellettem feküdtél egy gyönyörű, hófehér selyemágyneműbe burkolózva. Most pedig ugyanott folytatódik minden. Lassan mindenki megismerte a történetünket, a szárnyalásokat, a mélységeket, azt, mik is voltunk. Betekintést nyertek a mindennapjainkba, a kapcsolatunkba, részesei lehettek  azoknak a kis pillanatoknak, amik számukra talán jelentéktelenek voltak, nekünk mégis a legnagyobb boldogságot jelentették.

- Hé Tom! – finoman végig simítottam a karodon, majd a vállad és nyakad közötti illatos kis szegletbe bújtam. Halkan morogtál néhány pillanatig, majd felém fordítva az arcod lassan nyitogatni kezdted a pilláid.

- Mondjad Édes!

- Aláírod a könyvet? Kész lettem vele!

- Aláírom, de csak akkor, ha kárpótolsz utána – ismerős buja mosoly bújt meg az ajkaid szélében - Egy nagyon szép álmomból zargattál fel.

- Ígérem, kárpótollak! – nevetve a csupasz, kissé párnacsíkos mellkasodra helyeztem a könyvet, majd mikor alá firkantottad a „Tom Fucking Kaulitz” szignódat gyengéden csókoltalak meg.

*Vége*